14. Filmtett workshop. Negyvennégy táborozó. Tizenöt csoportvezető. Tíz alkotócsoport. Egy közös szerelem: a film.
Idén immáron harmadik alkalommal adott helyet az erdélyi dombok által körülölelt, nyárádszentlászlói Pásztortűz Panzió a Filmtett workshopnak. A Marosvásárhelytől húsz kilométerre megbújó, bukolikus atmoszférájú helyszínre augusztus harmadikán érkeztek a csoportvezetők, hogy a szükséges technika már kész állapotban várja a másnap szállingózó táborozókat. A korábbi évekhez hasonlóan idén is zömében erdélyi és magyarországi fiatalok tették ki a workshop „lakosságát”, melynek sokszínűségét nagyban emelte, hogy az egyik animátor viszont egyenesen Ciprusról érkezett.
A Nyárádszentlászlóig vezető út mindenkinek másképp telt: volt, aki leleményesen korán lecsapott a kedvezményes Wizz Air-jegyekre; volt, aki inkább a földön maradt és töretlenül nyomta a gázpedált egészen a táborig; volt, aki a buszon zötykölődést és a kétóránkénti megállók hervasztó ígéretét választotta. Én hetedmagammal a hajnalban induló közvetlen vonatjáratra pattantam fel, mely ugyan tizenegy órán át tartott, de a jó társaság és később a táborban is elterjedtté vált „Fekete macska” kártyajáték ezt hamar feledtette.
Az esti érkezés után aláírtuk az idén is humorral fűszerezett tábori szabályzatot, megkaptuk a mélylila (azaz Deep Purple) vagy szürke színben pompázó tábori pólónkat, elfoglaltuk a négyágyas szobánkat, majd egy gyors vacsora után megkezdődött az ismerkedés. A rengeteg új ember mellett örömmel üdvözöltem a már ismerős arcokat (idén vágóként, tavaly filmkritikusként vettem részt a táborban): újabb bizonyíték a workshop minőségére, hogy tizenhárman is visszatérők voltunk. A tábornyitó után ezúttal sajnálatos módon elmaradt a forgatókönyvek felolvasása és közös megismerése – a vágócsapat például csak harmadnapon kapott kézhez egy-egy példányt.
Az idei workshop központi motívumámá a tükör emelkedett – ezt ágyazta különböző módon forgatókönyvébe a négy rendező, közülük – a tavalyi arányokhoz hasonlóan – idén is csupán egy volt férfi. Az írások egyébként nem szűz kézből kerültek a tábor embert és szakmai tudást próbáló körülményei közé: a rendezőjelöltek kilencedmagukkal egy májusi forgatókönyv-fejlesztő hétvégén vettek részt Kolozsváron, ahonnan csak a négy szerencsés kiválasztott juthatott tovább.
A tavaly rendezőként debütált és a tábor legsikeresebb élőszereplős filmjét, a Saudadét jegyző Fazekas Gyöngyi idén egy kvázi-egybeállításos, disztópikus hangulatba ágyazott pszichológiai dráma tervével érkezett, melynek középpontjában egy fiatal nő áll, aki egy orvosi kísérlet keretében kénytelen szembenézni saját démonaival. A film címe: Képzavar. Ezzel szemben a rendezőasszisztensből direktorrá avanzsált Besenyei Katalin #mirror c. alkotása könnyedebb hangszínt pendített meg. Fiatalos, felszíni magánéleti cívódása mögött az Y-generációt illető technokrácia-kritika húzódik. Megspékelvén mindezt a problémára reflektáló osztott képmezőkkel és a közösségi média felületeivel operáló filmnyelvvel, melyet a rendezőnő – saját bevallása szerint – nagyjátékfilmes terjedelemben is kipróbálna. Kőszegi Tamás az animációról nyergelt át az élőszereplős formára, a tavalyi, fesztiváldíjakat bezsebelő Vihar után a Magnum Opust rendezte meg. A kísérleti betétekben bővelkedő alkotás képek, zörejek és zene segítségével meséli el egy fiatal művész életének tragikus szegmensét – emberi szót alig hallani benne. A filmszakmába frissen belecsöppent Mészáros Enikő Tükröm, tükröm c. filmje pedig egy thriller-kereteket érvényesítő, enyhén szexista felhangú házastársi drámát fest a vászonra a maga pazarul fényképezett fekete-fehér képsoraival.
A kemény munka kezdeti fázisait a gyártásvezetők uralták: eszeveszett tempóban kerestek helyszínt és kellékeket. Addig a hangmérnök csoport és a camera crew a szakma technikai alapjait sajátította el; a vágók megtanultak scriptelni és AVID-gyorstalpalón vettek részt; az animátorok gőzerővel nekiálltak az idei „mozgófestmények” elkészítésének; a filmkritikusok pedig a tábori lapnak, a Közönséges tükrözőknek, valamint Margitházi Beja vezetésével a digitális éra filmművészetében merültek el.
A location-mizériát leginkább a Magnum Opus és a Képzavar stábja sínylette meg. Előbbi forgott a legtöbb helyszínen, melyek közül nem egyet utolsó pillanatban visszamondtak. Gyöngyiék forgatása pedig az elhúzódó technikai egyeztetés miatt eleve is késve kezdődött, mert a kezdeti tervek szerint a filmet green screen előtt vették volna fel, de a próbák után végül a homogén háttér mellett döntött a rendező. A sorozatos átszerelések miatt előbb az operatőrök, majd nem sokkal később a hangosok haja állt égnek, ugyanis kiderült, hogy a tábori helyszínen túlságosan beszűrődik az út zaja. Végül egy napos csúszással, a szomszéd falu kultúrházában kezdődhetett meg az érdemi munka. A késést a többi film is megérezte – technika hiányában és a stábokon belüli átfedések miatt mindenkit szorított az idő. Ez természetesen a stresszfaktor és az indulatok növekedésével is járt, amit valamennyien máshogy kezeltünk – munkába temetkezéssel vagy épp a proletárforradalom kirobbantásával. Minden esetre a forgatás kifejezetten jó tesztelésnek bizonyult a szervezet és az elme teljesítőképességére.
A nehézségek ellenére azonban a workshop alaphangulata inkább örömteli volt. Rengeteg humorforrássá vált kifejezést ismerhettünk meg, mint az operatőri gyakorlatban is előkerült „zónában”1 vagy épp „tértévesztésben”2 van. Az esti iszogatások csúcspontjának a közös hullócsillagnézés tekinthető, ugyanis a tábor ideje alatt vonultak át a Perseidák. A leleményes táborozók még matracokat is kihordtak a harmatos fűbe, hogy teljes kényelemben szemlélhessék az égboltot. Majd közös játékba fogtak, a „gyilkosozásba” – fogyott az alkohol, a szotyola és a pufulec. Ez utóbbiak pótlására az egyik gyártásvezető gyűjtést is indítványozott az ebédlőnél.
A forgatások után őrült ütemben kezdődött meg az utómunka, nyiszatoltak a „digitális ollók” a vágók kezében, íródott a filmzene, készült a hangutómunka és a fényelés. Végül, mintegy másfél órás csúszással, de befejeződött a filmek exportálása és vásznon megelevenedett mindaz, amiért az egész tábor dolgozott. Az animációk közül mindenképpen kiemelendő a táborlakók közreműködésével készült, humoros pixilláció; az interjúkra épülő, kollázs-szerű animált dokumentumfilm, a Városi vakság; a faék-egyszerűségű, de bájos és kacagtató A férfi és a fák; valamint a leginkább stop-motion gyakorlatnak tekinthető és a tükörmotívummal ügyesen játszó Tükröm-Mörküt. A premier után a táborvezetők meglepetéssel készültek: élőzenére lehetett kitáncolni a workshop fáradalmait és feszültségeit, majd másnap megannyi élménnyel gazdagabban hazaindulni.
