November 6-10. között zajlott a legrégebbi romániai filmfesztiválként emlegetett, huszonhetedik alkalommal megszervezett Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál. Idén is a marosvásárhelyi Kultúrpalota adott otthont a rendezvénynek, amely láthatóan az összművészet jegyében próbálja kialakítani és megőrizni programrendszerét.
A Marosvásárhelyen élők nevében (meg persze, tágabb értelemben véve is) azt hiszem, joggal mondhatom, hogy a városnak minden évben szüksége van erre a pezsgésre, amelyet a fesztivál a maga izgalmas kínálatával nyújtani tud. Nem elhanyagolható az sem, hogy még mindig több mint elérhető áron nyújtja, hiszen az egyhetes belépő is mindössze 40 lejbe került.
A program nagyjátékfilmes része magyar, román, illetve koprodukciós alkotásokból állt, az első három napon Az Úr hangját, a Kilenc hónap háborút, a Rossz verseket, valamint Marius Olteanu Szörnyek (Monștri.) című filmjét lehetett megnézni. Pénteken Alexis Sweet Cahill Mária, Románia királynéja (Maria, regina României), illetve Tudor Giurgiu Parking című alkotását vetítették, a hétvégén pedig sűrűbb program várta az érdeklődőket: a Szürke senkik, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-), A hegyek szigete (La Gomera) és az Akik maradtak mellett vasárnap lezárásként az Egy napot és Milorad Krstić Ruben Brandt, a gyűjtő című animációs játékfilmjét tekinthettük meg. A dokumentumfilmek közül Mona Nicoară A köztem lévő távolságára (Distanța dintre mine și mine), Petrovics Eszter A mi Kodályunk-jára, valamint Dér András és Muhi Klára A szabadság bolond körei című filmjére lehetett beülni – hiába, a dokfilmeken nem kellett az előttem lévő néző hirtelen mozdulataitól félnem. A nagyjátékfilmeken viszont a minden évben visszatérő, ismerős arcokon túl is voltak új nézők, láthatóan van igény a friss filmekre – legyen az magyar, román vagy épp egy külföldi fiatal filmes alkotó elsőnéhány filmes produkciója. Szombaton M. Tóth Géza animációiból készült válogatást lehetett megnézni, és az animációs filmeknél maradva, kifejezetten gyerekeknek szóló programpont volt a vasárnapi animációs vetítés.
A fesztivál gerincét viszont szokás szerint a versenyprogram adta, amely az ezerszáz beérkezett filmből negyvenkilenc versenyben maradt rövidfilm bemutatását jelentette. A beválogatott filmeket szerencsés módon idén kétszer is vetítették, így aki lemaradt volna a koradélutáni vetítéssorozatokról, később bepótolhatta a néznivalót. Az izgalmas versenyprogram rengeteg animációt és kisjátékfilmet jelentett, program szerint csütörtöktől a szombati díjátadóig, melyek témáikban is szerteágazóak: volt itt minden az iraki háborús meg-nem-értési problémától a szüzesség elvesztéséig, a magány különböző megnyilvánulási formáitól egy kisegér meseszeretétének történetéig. A zsűri tagjai ezúttal Dana Bunescu Ezüst Medve-díjas vágó, hangmérnök, Csuja László filmrendező, forgatókönyvíró, Cătălin Dordea casting director, Molnár Levente színművész, M. Tóth Géza Oscar-díjra jelölt animációs filmrendező és Schwechtje Mihály filmrendező voltak.
A díjak a következőképpen alakultak: a diákzsűri és a Maros Megyei Tanács által felajánlott fesztiválfődíjat is egy finn kisjátékfilm, a Két test a tengerparton (Kaksi ruumista rannalla) kapta. Anna Paavilainen filmje valószínűleg egy nézőt sem hagyott hidegen, hiszen egy olyan furcsa világot tár elénk, amelyben két nő – egy fiatalabb és egy idősebb – történetével találkozunk, pontosabban elsősorban a műanyagburokból születő, vízpartra vetett, önmagát sajnáltató, férfiakat egyszerre gyűlölő, ugyanakkor figyelmükre vágyó, fiatal nő szemszögéből követjük a történéseket. A végig humorral és iróniával kezelt események során rengeteg olyan tipikus helyzettel, mondattal találkozunk, amelyek akár más kontextusban is elhangozhatnának, de a humoros, néha extravagáns képi világ nem engedi a komolykodást. A dinamikusan hömpölygő, a végén szó szerint felrobbanó jelentekbe egy különálló szál is belekeveredik, a szerző mint teremtő figurája, amely izgalmas lehetőséget biztosít az egy-egy szituációból való kitörésre.
A legjobb rendezés díját A nullás út (Trassa Zero) kapta, amelyet az oroszországi Maria Edemskaya rendezett. Ez egy kamionsofőr története, aki egyik útja során a rádión keresztül szembesül azzal, hogy felesége megcsalja őt, ráadásul egy rablásra szakosodott fiatal pár áldozatává is válik. A film erőssége maga a rendezés természetessége, mintha magát a különböző, világhálón terjedő jól ismert orosz úti videók valóságát adná vissza. Gyakran autós kamerafelvételeken látjuk a cselekményt, egyszerre közeliből és totálból, ami szépen irányítja a néző figyelmét a különböző részletekre, így a jól kitalált, egyszerű sztori – amely egyébként akár érdektelen is lehetne – egy izgalmas egészt ad a maga naturalista világával.
Ami az animációkat illeti, a legjobb diákfilm kategóriájában a Simó Sándor-emlékdíjat Horesnyi Máté vehette át a Jacques ámokfutása, avagy mikor veszítjük el bizalmunkat önmagunkkal szemben? című filmjével. A sok kis történetet magába tömörítő fekete-fehér alkotásban a karikatúraszerű figurák mindennapi kis sztorijait látjuk néhány másodpercben, de az egymástól független létező szituációkban néha fel-feltűnik egy-egy ismerős figura is, különösebb jelentés nélkül. Az egyenként, önállóan is értelmezhető képekben például a parton a kerék nélkül tandemkerékpározó alakokat látunk, akik végül megunják az értelmetlen tevékenységet, és tovább csúsztatják magukat, vagy a színpadon köhécselő fontos ember körüli sajtó munkáját, akik a köhögést is megpróbálják lefordítani jegyzeteikben – mindezt nagyon konkrét, önmagában egyszerű hanghatások teszik érzékletessé. És persze, lehetne még sorolni ezekhez hasonló, tartalmas részleteket az animációsból, amellyel egyébként a rendező Jacques Tati előtt tiszteleg.
A Nemzeti Kulturális Alap díját a legjobb animációs film kategóriában a spanyol Izebene Oñederra Lursaguak. Életképek című filmje kapta. Teljes egészében nem állt össze számomra, hogy mi is az összekötő kapocs az egymásutániságban néha nem egyértelműen következő képek között, viszont sikerült egy furcsa, torz, néha hátborzongatóan eleven atmoszférát teremteni, a halott pockok ajándékba adásától egészen a film vége felé történő szülés-képig, mintegy körkörösséget teremtve a néhol szkeccsszerű, szürreális, vörös színek uralta képekben. Itt is követünk főszereplőket, azonban személyes összetettség nélkül: nőket, testeket, női testeket. Fontos szerepet kap a fényképezés mint megörökítő eszköz, és ezzel vissza is kanyarodunk egy örökké tartó, folyamatos üldözöttségbe.
A beszámoló elején említett összművészetiségből adódóan a vetített filmek mellett idén is koncertekkel várták a fesztiválozókat, így a már hagyományos programon, Földes László Hobo koncertjein túl nulladik napon a CentriFUGA Kortárs Zenei Műhely zenélt, illetve fellépett a Takarmánybázis Zenei Laboratórium (Az élet vendége – Csoma-legendárium színpadi változatával), Harcsa Veronika és Razvaljajeva Anasztázia, a Midnight Buzz és a Balázs Elemér Group. A zenei eseményekhez hozzátartozik az is, hogy az éppen akkor a Jazz & Blues Club-ban zajló blues fesztivál is beépült a fesztivál programjába, valamint színházi előadásokat is láttunk, Szabó Róbert Csaba Agamemnón kutyája drámája alapján létrehozott felolvasószínházi produkciót, valamint az András Lóránt Társulat Farída című táncszínházi előadását tekinthették meg az érdeklődők. Ezenkívül kiállításokra is sor került, valamint levetítették a Mediawave Nyári Filmtábor 2019 filmjeit is. Ezek a programok nemcsak a helyszínek palettáját bővítették, de különböző közönségrétegeket is bevonzottak, és ez meglátszik a fesztivált látogató korcsoportok széles skáláján is. A fesztivál hangulatában idén is családias érzést nyújtott, és elnézve a romániai versenyprogramosok kevés számát, kicsit remélem, hogy az Alter-Native után minden évben még kedvet kap valaki a filmkészítéshez.
