Imádnivaló bennszülöttek és kevésbé imádnivaló fehéremberek. Mára csupa versenyfilm jutott!
Svetla Tsotsorkova: Thirst, 2015, bulgár, 90 perc
[verseny] Egy középkorú házaspár és serdülő fia vendéglátóipari ágyneműk mosásával foglalkozik. Amikor egy vándor kútásó a lányával a környékre vetődik, felfogadják, hogy gyakori vízproblémáikra megoldást nyújtson. A nem különösebben izgalmas cselekmény mellett a megidézett táj áll a mű középpontjában: szuggesztív, hosszúbeállítású, az egész teret átfogó képsorok, tengernyi kiégett, sárga fű, a pusztában elvesző, vakolatlan házikó a napban fehérlő kiterített lepedőkkel, s szinte érezni a perzselő meleget. A falu, ahol megállt az idő, valamikor a 20. században van, valahol Dél-Kelet Európában, lehetne akár nálunk is. Ha nem látnánk a (századforduló előtt gyártott) kocsikat, talán a pontos korszakot is eltévesztenénk, csak ruházatuk nyújt néha támpontot a kort illetően, a mosógépekhez szükséges áram jelenléte is anakronizmusnak tűnik.
A szereplők közti kevés interakció tölti ki a táj szemléléséből megmaradt időt, persze csak a nézők számára, a vásznon élők túl elfoglaltak a mindennapi előteremtésével ehhez. A fiatal lány magára vonja a reflektorfényt, angyali szépségű, munkából saját részét elvégző, kissé talán titokzatos is, akinek kedvenc időtöltése humortalanul ugratni a srácot, s tettei eluralják a történetet. A kemény munkába belefásult, kiábrándítóanjózan asszonynak nincs ideje és türelme a lányra, nem érti, az miért ellenséges, ha érdeklődést mutatnak iránta; hazudik, ha ismeretlen édesanyjáról kérdezik, provokálja a fiút egyre nagyobb tétű értelmetlenségekbe. Pedig a motiváció korántsem megfejthetetlen: a lány nem gonosz, csak unatkozó, magányos, a magában észlelt érzésekkel kezdeni nem tudó kamasz.
Ha valaki a bolgár nemzeti identitásról remél megtudni valamit a filmből, az csalódni fog: a hétköznapi küzdelem mögött nincs más, több, mint a munka, a szereplők világát nem az ország határozza meg, melynek nyelvét beszélik, hanem hogy fenn a dombon élnek, ahova nehezen jut el a víz. Helyen, időn kívül áll a ház, életüknek csak a látható dimenziójába tekinthetünk bele, s az a bonyolult jelentésháló, mely alapján egy egyén saját maga lesz, gyakorlatilag a szereplők előtt is rejtve marad. Legmélyebben pszichéjükbe a két nő enged betekintést, amikor szüleikről beszélnek: a lány a banális helyett a deviánst, meghökkentőt hazudja; míg a nő érthetetlennek tűnő, makacs és egyre sértettebb visszatérése az egyszerű kérdésre, hogy hány juha volt az apjának, kifejezi az egész jelentéktelen élete iránt érzett keserűségét. Lassú folyású, de arányos művészfilm, ígéretes indítása egy színésznőből lett rendező karrierjének. (szb)
Még vetítik: június 3., 12:30, Győzelem mozi (Sete)
Ali Abbasi: Shelley, 2016, dán, 93 perc
[verseny] A versenyszekcióban vetített Shelley, Ali Abbasi iráni rendező első egészestés filmje horror, egész pontosan: kamarahorror. Alapvetően négyszereplős, egyhelyszínű, rövid. Martin Dirkov hangulatzenéje kísérteties, remekül elvegyítve a természet kínálta zörejekkel és susogásokkal. Voltaképpen hangtechnikával és olajlámpa- vagy gyertyafényben rögzített képeivel kelti a borzongás javarészét. Kétféle képaránnyal dolgozik, ennek megfelelően két operatőrrel: kezdetben szabványos, ami Nadim Carlson munkája, később szélesvásznú, ami Sturla Brandth Grøvlen keze nyoma. A forgatókönyv hiányosságait nagyszerű színészekkel és lúdbőröztető alaphangulattal kárpótolja. Elena (a Cannes-ban nyertes Cosmina Stratan) egy dán házaspárnál vállal házvezetőnői állást, az erdő mélyén, tóparton. A dánok off the grid élnek, azaz nincs a házban folyóvíz, sem áram. A nő, Louise többször elvetélt, legutóbb a méhét is eltávolították.
Ettől és hajmeresztően hűvös arcberendezésétől eleve gyanús a csaj (Ellen Dorrit Petersen alakít itt nagyot). Ők ketten gyorsan jóbarátnők lesznek, s Elena bevállalja a béranyaságot, de amint megtermékenyül, fura dolgok történnek. Reggelente elvakart sebekkel és véres szájjal ébred, ijesztő álmai vannak, ám nemcsak neki, hanem mindenkinek a házban. Idővel a bomlott elme benyomását keltő Elena a magzat ellen fordul, szabadulni akar tőle. A szülők tanácstalanok, és egyfajta házifogságban tartják, de Louise elővigyázatlanul az asztalon felejt egy hosszú kötőtűt. A csecsemő végül világra jön, csendes, sosem alszik és élesen kerepelő morgásával az őrületbe kergeti apját.
A kezdőnek tekinthető Ali Abbasi bravúros képszerkesztéssel és hangkeveréssel maximális hatást ér el a történetben tátongó hatalmas hézagok és inkonzisztenciák ellenére (pl. a hippi életmód dacára a dánok luxusautót tartanak és vezetékes telefont használnak). Kicsit a „kelet-európai nyomor vs. nyugat-európai vagyon” toposzba is beletenyerel, mellé a terhes anyák apró őrületeiből és a csecsemőt idegen lényként kezelő apák klasszikus félelmeiből farag fordulatokat. Viszont amikor két szembogár nagyközelijét egymás mellé vágja és hozzá cingár morgást dübörögtet, az kérem, a félelemkeltés magasiskolája. (fsz)
Még vetítik: június 2., 17.30, Győzelem mozi
Bentley Dean, Martin Butler: Tanna, ausztrál-vanuatui, 105 perc
[verseny] Mára már hihetetlennek tűnik, de vannak helyek a Földön, ahol az emberek még ma is törzsi körülmények között élnek, például sosem láttak filmet. Ilyen hely a Vanuatuhoz tartozó Tanna szigete is, illetve a szigetnek egy bizonyos, az ősi hagyományokat ma is őrző része, ahová ennek a filmnek a rendezői vitték el először a Mozi nevű mágiát, és rögtön filmet is készítettek: egy helyi történetből ihletődött sztorit, amit egytől egyig a törzs tagjai játszanak el. Igen, rettentő veszélyes játék ez, bármelyik pillanatban széteshet. De nem, a Tanna nem esik szét, ha nem is teljesít mindig száz százalékosan. Sőt, pár meglehetősen giccses-érzelgős jeleneten és Lisa Gerrard egyébként szép, de totálisan tájidegen zenéjén kívül igen jól működik, sőt, amennyire innen megállapítható, autentikus is.
Az ősi törzsi szokás, az ún. kastom uralja az emberek hétköznapjait. Ez egyébként jó dolog, mert biztosítja ezt a számunkra primitívnek tűnő, de igazából teljesen szimpatikus és ésszerű életmód továbböröklődését. Vannak a kedves pénisztokokon és fűszoknyákon kívül viszont kellemetlen részei is, mint például az elrendezett házasság. Két törzs (létező törzsek, de mi most hívjuk őket pl. Montague-knak és Capuleteknek) között régen tartó viszálykodásnak vethetne véget, ha Wawát férjhez lehetne adni a szomszéd faluba. De ő inkább Daint szereti, és elhatározzák, hogy megszöknek. Sematikus történetnek tűnik, de létjogosultságát igazolja az, hogy megtörtént, és hogy hát tényleg ilyen történetekkel van (volt) tele a világ. Ami kiemeli a középszerből, az a sok őszinte, naiv arc, akik ugye saját magukat játsszák, valamint a törzs természetes reakciója a tragikus végkifejletre. Nemcsak antropológiai szempontból érdekes hát a film, hanem dramaturgiailag is: egy cseppet sem vagyunk okosabbak pénzestől, villanyáramostól, internetestől, mint ezek a roppant jófej melanéz benszülöttek. Most már nekik is van mozijuk, úgyhogy pláne. (jbn)
Még vetítik: június 2., 12:30, Győzelem mozi
Jonas Rothlaender: Fado, 2016, német, 100 perc
[verseny] A Fado sajnos már a forgatókönyv megírásának pillanatában elvérezhetett, a rossz rendezés csak tetézte azt, hogy az idei versenymezőny egyik leggyengébbik szereplője legyen. Jonas Rothlaender rendező a kezelhetetlen féltékenység elmét megnyomorító érzéséről szeretett volna regélni.
Egy fiatal német orvos (neve: Fabian) azért utazik Liszabonba, hogy régi barátnőjét (neve: Doro) újra megpróbálja rávenni egy kapcsolatra. A lány kissé megrökönyödve fogadja őt, de úgy néz ki, hogy nyitott rá. Az orvos arra gyanakszik, hogy kedvese és annak sármos férfikollegája között több, mint puszipajtási viszony van. Mivel in medias res kezdődik a sztori, nulla információval a főszereplőink múltjáról, a néző nem igazán érti a kettejük viszonyát: a két idegen arc huzavonája érdektelenül hagyja, mivel a kettejük kommunikációja nem lépi túl a folyamatos veszekedés és kibékülés témakörét. Emiatt egyszerűen nem ismerjük meg főszereplőinket: a férfi iránt így egy csepp empátiát sem tudunk érezni, hogy megértsük zsigeri féltékenységét, ha érzéseinek tárgya csak egy arccá és testté redukált női figura. A filmet tovább rontja egy szájbarágós metaforikus vonal is: néha megszakad a történetfolyam és kissé elemelt jelenetekben láthatunk nagy tengerhullámokat, de néha Fabian is feltűnik a parton. Jelentése: Fabian kezd begolyózni.
Egyetlen érdekes megoldással él a film: nem nyilvánvaló, hogy amikor Dorót és a portugál férfit látjuk együtt, akkor az valóban megtörténik, vagy csak Fabian féltékenységi lázálmai pörögnek a vásznon. Ezen el lehet filózni egy ideig, aztán a film végén lesz éles orális szex (premier plánban!) és apró csavar is, de a néző arra már rég elaludt. (ne)
Még vetítik: június 3., 14:45, Győzelem mozi
