Nemes Gyula második nagyjátékfilmje tíz év után ugyanazt a játékosságot és kísérletezőkedvet mutatja, mint az Egyetleneim, de merőben más céllal és közegben.
„35mm, Cinemascope. Úgy készítettem ezt a filmet, hogy mozivászonról nézzék. Ha Ön monitorról nézi, sem érteni, sem élvezni nem fogja” – figyelmeztet a rendező írásban, rögtön az első képkockán. Később ugyanilyen közvetlenül szól ki a nézőhöz, ezúttal már tegeződve: „Mit bámulsz? Mit ülsz tétlenül? Menj ki a moziból!” – olvashatjuk a vastag piros betűkkel szedett forradalmi felhívást. És ekkor esik le: azért nem lehet élvezni (ezt) a filmet monitorról, mert így később, amikor kiküldenek, nincs ahonnan kimenni. A viccet félretérve, a filmnek kizárólag ez a megkésettség a baja. Hogy a közönség már rég kiment a moziból. A forradalmakat ugyanis már nem a moziban, moziból, mozik köré szervezik, bármennyire is fáj ez nekünk, cinefileknek. Pedig Nemes hangulatban alaposan megidézi a reakciós-radikális európai filmkészítés nagyjait, Godard-t, Makavejevet, Arrabalt, Borowczykot – de a filmek ma már egyenesen a filmtörténetnek készülnek, így van ez a Zeróval is (vagy hadd hívjuk magyarosan, Zérónak). A filmtörténetnek, főleg a magyarénak viszont üdvös lehet e film: az új, Vajna-féle ökoszisztéma annyira óhajtott (műfaji) biodiverzitását serkenti, ilyen szempontból pont olyan fontos lehet (már ha eljut a közönséghez), mint a méhek a flóra és a fauna számára.
Nem véletlenül írtam méheket: ők, illetve az ő kihalásuk a film teljesen tébolyult forradalmi hangulatának ürügye és nullpontja (ha már Zéró a film címe): egy kapitalista mézgyárosból falura kiköltöző, biogazdálkodásba belebolonduló, hipszter-méhész (az Egyetleneim után visszatérő Kovács Krisztián) beleszeret egy gonosz mobilkommunikáció-mogul (a magyarul beszélő Udo Kier nagyon szórakoztató, ha arca néha önálló életre is kel) gyönyörű lányába (Martina Krátká), aki apja ellen fordul és kiköltözik a férfi farmjára. Az idillnek azonban véget vet a méhek pusztulása (ami a szüzsé kissé gyermeteg magyarázata szerint összefüggésben van a mobiltelefon-antennákkal és/vagy a GMO-növényekkel). A pár az egyesek által Einsteinnek tulajdonított idézetet (miszerint a méhek halála hamarosan az emberiség halálát is jelenti) harsogva forradalmat hirdet, kicserélnek hasonló bábokra több fontos piaci és kormányjátékost (többek közt a lány apját), s egyfajta viccesen utopisztikus, premodern államháztartást hirdetnek meg, ahol iPhone helyett az emberek élő postagalambokkal kommunikálnak.
Ebbe a forradalmi hangulatba ékeli be a rendező az előbb említett, moziból kimenős idézetet, de hamar továbblép a vicces önreflexiónál: saját filmjének betiltását vizionálja, s hogy ezt bebiztosítsa, Magyarország jelenlegi miniszterelnökének képmását ragasztja egy (görög!)dinnyére, még mielőtt azt szétzúzzák. Igen, ez a híres-hírhedt „cenzúrázott” snitt, amit Nemes saját kezűleg festegetett át a nyersanyagon. A „hatalom” reakciója nevetséges, ennyi humorérzék a nettó kéne legyen egy bármilyen demokráciában, s amúgy sem került teljesen rossz társaságba a miniszterelnök, többek közt Merkel arca is így jár. Ám jelentem: láttam mindkét verziót, az orbános poén semmit nem tesz hozzá az égvilágán a filmhez. Befestése-cenzúrája viszont egy olyanfajta PR-hadjáratot eredményezett, amire a filmnek igazából semmi szüksége nincs. Megáll, meg kellene állnia a lábán anélkül is, mert jó. Ha botrányfilm akar lenni, akkor legyen másképp botrányfilm. Ha eképpen kíván plusz nézőket toborozni az így egyébként már kérdésessé vált (!) mozipremierhez, akkor kár, mert ezek úgysem azok a nézők, akik fogékonyak lennének Nemes humorára, filmnyelvi kísérleteire, egyáltalán a Zéró üzenetére, vagy arra a tényre, hogy moziban, filmről vetítve tényleg gyönyörűen nézhet ki a film (nagyrészét ugyanis valóban filmnyersanyagra forgatták).
Apropó nyersanyag: a film eklektikussága nemcsak ebben, hanem szinte minden aspektusában megnyilvánul. A gyönyörű, színdramaturgia érdekében néha a végletekig manipulált celluloid mellett forgattak mindenféle digitális eszközökkel is, de pimasz módon bevágott youtube-minőségű snittek is tarkítják a képet, mielőtt minden fekete-fehérbe vált. Műfajilag is hasonlóan sokszínű (hogy ne mondjak kaotikusat) a Zéró: szöveginzertekkel megtűzdelt börleszk, afrikai útifilm és low-budget akciójelenetek keverednek a méhek szóbuborékosított makrófelvételeivel, mindez megfelelően kevés párbeszéddel, kreatív vágással (az Egyetleneim szinte stroboszkópos montázstechnikája szerencsére sokat enyhült mára). A film esztétikai csúcspontja egyébként mindenképp a méhes-mézes szeretkezésjelenet, sajnos ez a szemgyönyörködtető jelleg kissé megkopik a film második felére, a forradalmi jelenetek már kevéssé ihletettek képileg.
A film ironikusan magában hordozza nemcsak a forradalom, de saját maga bukását is, de monitorról vagy „mozitlan” körülények közt nézve is abszolút érthető – ha nem is annyira élvezhető. Az efféle kísérletezős művekről amúgy is nehezen bevallható, hogy szórakoztatóak-e vagy sem, mindenesetre a Zéró fontos film. Ha nem is témája vagy üzenete miatt, de legalább azért, mert a magyar film másképpgondolkodásának egy letéteményese. Ami létfontosságú egy ilyen kis ökoszisztémában. Mit ülsz tétlenül? Menj be a moziba!
