1985-ben Monory Mész András Bebukottak című filmje elnyerte a torinói filmfesztivál fődíját. A tököli fiatalkorúak börtönéről készült dokumentumfilm tényfeltáró jellege miatt itthon mégsem kerülhetett forgalomba, kalózkópiái viszont annál népszerűbbek voltak a rendszerváltást megelőző években. 2014-ben a Bebukottak szereplői közül hárman ismét a kamera elé álltak, hogy Gerő Marcellnek valljanak életről, halálról, bűnről és bűnhődésről, miközben torokszorító látleletet adnak az ellehetetlenített vidéki Magyarországról is.

A fiatalkorú bűnözés és a tinédzserekben túl korán éledő szexuális vágy visszatérő filmes témák. Minderről mégis azok az alkotások tanúskodnak igazán hitelesen, amelyek vagy eleve dokumentumfilmnek, vagy pedig túlnyomórészt amatőr szereplőkre, autentikus közegábrázolásra és szabadosan kezelt forgatókönyvre épülő játékfilmnek készülnek. Az utóbbi megoldásra jó példa a 80-as évek végére csúcsra járatott tinivígjátékot revizionista megközelítéssel kezelő Larry Clark Kölykök című filmje, mely a New York-i utcák csellengő kisgenerációjáról fest megdöbbentő tablót. Ide sorolható a szerb Maja Milos Klipje, illetve Mundruczó Kornél Afta és Szép napok című munkái is, melyek le sem tagadhatnák a Clark-féle ihletettséget. A témában készült dokumentumfilmek közül hazai pályán pedig alighanem a Balázs Béla Stúdió finanszírozásában, videótechnológiával rögzített Bebukottak szólt a legnagyobbat, mely a tököli fiatalkorúak börtönének kegyetlen mindennapjaiba kalauzolja nézőit. A Káin gyermekei a bebukott fiatalok azóta is tartó kálváriájának újabb stációját örökíti meg.

Gerő Marcellnek láthatóan nem állt szándékában felkutatni a Bebukottak összes szereplőjét, csupán három sorsot ragadott ki a sok közül. Barcsai Zsoltét, aki tizenéves korában, anyja szintén tinédzser szeretőjének meggyilkolásáért került a rácsok mögé, Nagy József Gáborét, aki az őt aljas módon molesztáló nevelőtanárát ölte meg, valamint Pásztor Pálét, aki apagyilkosság miatt ült tizenhárom évet Tökölön, és akinek esete Sopsits Árpád 1990-ben készült Céllövölde című filmjét is ihlette. Az eredetileg csupán tévéképernyőre szánt, később azonban mégis nagyvászonra került francia-magyar koprodukció rendezője kizárólag ezt a három, tulajdonképpen mások hibáiért vezeklő, gyarló férfit nevezi Káin gyermekeinek. A Bebukottakban bemutatott többi bűnözőt – akik nemcsak tetteik miatt, de a jövőre vonatkozó terveik (az emberiség kiirtása, rendőrségi épületek felrobbantása) révén is visszataszítóvá válnak szemünkben – viszont nem sorolja ebbe a kategóriába. A konszolidált külseje miatt első benyomásra szimpatikus szőke srác – aki élvezetét lelte egy csapat homoszexuális fiatal aljas megbecstelenítésében és legyilkolásában –, vagy a fiatal Portik Tamás(!) – aki azóta több magyar politikussal is rejtélyes kapcsolatba hozott, milliárdos gengszterbáróvá vált, jelenleg pedig épp egy gyilkossági ügy miatt tölti börtönbüntetését – nem érdemlik meg ezt a címkét. Gerő célja tehát érezhetően az volt a filmmel, hogy a Bebukottak kőkemény objektivitását árnyalja.

Monory Mész filmje egy percig sem szándékozik részvétet kelteni a nézőben, egyszerűen csak dokumentálja a Magyar Népköztársaság idején egy fiúbörtönben fennálló állapotokat. Beszámol az őrök körében tapasztalható korrupcióról, a beavatási szertartásokról, a fiatalemberek determinált sorsáról, az elzárás hatására egyre fokozódó állatias ösztöneikről és a gyengébbek öngyilkossági kísérleteiről. Ezzel szemben a Káin gyermekei felkutatja a három férfi naiv gyermeklétét derékban kettétörő tragédiák okait, bemutatja egykori és mostani lakóhelyüket, megszólaltatja a családtagokat, ismerősöket, miközben leplezetlenül igyekszik növelni a néző szimpátiáját, együttérzését a főszereplők iránt.

Gerő filmje tehát – habár önállóan is megállja a helyét – a Bebukottak kiegészítésének tekinthető, egyfajta dokumentumfilmes eszközökkel élő spin-offként, amely ugyan rendre szemezget a '84-es film karcos videófelvételeiből, ám sokkal letisztultabb képi- és hangi megoldásokon keresztül mutat rá, hogy a három főszereplő valójában a rendszer és a saját körülményeik áldozata. De jól érzékelteti azt is, hogy milyen megszégyenítő és életre szóló bélyeget hordoz az, aki fiatalon járja meg a poklot. A Bebukottakban még csak sejtetett információk kezdenek körvonalazódni. Megismerjük például Zsolt édesanyját, aki Ózdon él egy inkább tárolóhelyiségnek, mint lakásnak nevezhető viskóban. Az ózdiak a falu egykori kurvájának tartják, ám az asszony – annak ellenére, hogy Zsolt születésének évszámára sem emlékszik – váltig állítja, hogy mindent megadott a jelenleg épp a debreceni felnőttpszichiátrián kezelt fiának. Betekintést nyerünk a hajléktalanként tengődő Nagy József Gábor mindennapjaiba is, aki könnyeivel küszködve szembesíti Gerő Marcellt, hogy mennyire fájdalmas neki a múltról beszélnie, és megtudjuk azt is, hogy Pásztort először saját apja jelentette fel, amiért az otthonról kölcsönvett ékszerekkel barátnőjének kedveskedett.

A film azzal is kifejezi együttérzését, hogy Gerőt a bemutatott események részévé teszi. Halljuk a hangját, az interjúalanyok pedig a nevén szólítják. Ez a jelleg teljesen hiányzik a Bebukottakból, ahol nem a rendező, hanem egy riporternő beszélgetett az elítéltekkel. Ám formanyelvi kiérleltsége és a sokszor talán túlzásba vitt zenehasználat ellenére szerencsére a Káin gyermekei sem merészkedik odáig, hogy narrátort alkalmazzon, és szájba rágja a film üzenetét. Így az ezúttal is erős beszélő fej-technikából és a két mozzanat közt bevágott atmoszférateremtő képekből értesülünk a dolgok jelenlegi állásáról. A Bebukottak esetében ez még a mindent átható félelemben merült ki, most már a rezignált belenyugvásban – és Zsolt részéről némi felháborodottságban, amiért tizenéves korában drámai fordulatot vett az élete anyja nemtörődömsége miatt.

A Káin gyermekei legfőbb üzenete tehát az, hogy mi, „többiek” ugyanúgy nem tudnánk ilyen körülmények között normálisan élni. Az, hogy gondolkodjunk el, mielőtt bizonyos témákban elhamarkodottan ítélkeznénk, és megvetően leköpdösnénk olyan embereket, akiknek a sorsához még csak hasonló helyzetben sem volt részünk soha. Az, hogy míg Magyarország rengeteg nyomortanyáján emberek ezrei sínylődnek, vagy nyúlnak törvénytelen megoldásokhoz, hogy fájdalmukat enyhítsék, addig mi könnyűszerrel szavazunk bizalmat olyan fehérgalléros bűnözőknek – ahogy azt Zsolt is említi –, akik hamis ajándékokkal próbálják megoldani azoknak az embereknek a problémáját, akiknek arra sincs pénzük, hogy éljenek a kedvezményekkel. Azokét, akik számára a kinti élet sokszor ugyanolyan börtönszerű, mint a benti. Nem vagyunk különbek náluk semmivel, csupán szerencsénk volt, hogy emberi környezetben nőhettünk fel. Míg a film három főszereplőjébe lépten-nyomon belerúg az élet, mi a moziterem biztonságos félhomályában bámuljuk azt, vagy éppen díjakat zsebelünk be nemzetközi filmfesztiválokon a nyomorukból – jóllehet Gerő és Monory Mész András is elsősorban segítő szándékkal, a művész társadalmi érzékenységével nyúlt a témához.

Fontos ugyanis, hogy az emberek (még ha itthon valószínűleg csak a liberális értelmiségi közeg nézi is meg a filmet) hiteles forrásokból értesüljenek ezekről a problémákról, és ne a kisiskolások számára talán még menő, de később már kifejezetten gáz, az utca veszélyeiről, meg az azóta mételyező gyerekkorról szóló gengszterrapperektől, akik több százezrekért vedelik a pezsgőt a hétvégi bulikon, egyébként pedig nem mernének átmenni még a piros lámpán se.