Úgy ollózni össze a kortársak újrahasznosított ötleteit, hogy abból valami egészen meglepő, egyszerre tartalmas és csacska, húzós, de felszínes, jókora nagy áltudományos kacsintás és szemtelen félfilozofikus vigyor kerekedjen, miközben a rá jellemző toposzt új elemmel egészíti ki, nos arra csakis egy élő klasszikus képes. Luc Besson a gyengébbik nemhez szóló, évekkel ezelőtt megszakadt ódája egy újabb strófával, a tökös hölgykoszorú csoportképe egy friss alakkal lett ezennel gazdagabb.
A legfrisebb Bessonné egy szőke bombázó, és a pályafutása eddigi legerősebb évét futó ScarJo játssza. Lucy a neve. Épp mint a 3,2 millió éves nőstény emberősnek, aki maga is felbukkan a film elején és végén, folyóvíz lefetyelése közben, majomszerűen szőrősre cgi-sített formában, némi kultúrtörténeti lábjegyzettel összekapcsolt öko-egzisztenciális levezetés keretében. Van tehát a Lucy, aki Taipeiben diák, és akit alkalmi kapcsolata, az enyhén szólva is gyanús Richard rákényszerít, hogy egy fémbőröndkét vigyen már be Jang úrhoz a szállodába. Lucy Janggel (az üdítően brutális Min-sik Choi) egy pontról pontra ráérősen kibontakozó, bénítóan ijesztő, mégis fergeteges, nyelvi akadályokban tobzódó és a verőlegényeket komikus-félelmetesen mozgató jelenetsorban találkozik. Besson a folyamatot állatvilági bejátszásokkal szüszpanszosítja, kissé dedós modorban, de célját attól még eléri. A főhősnő gyomra mellé ezekután beműtenek egy CPH4 nevű szert tartalmazó tasakot.
Az illető szerről kiderül idővel, hogy valami olyasfajta hormon, vagy miafene, amit a hathetes terhes nők szervezete választ ki és juttat a magzatéba, hogy az képes legyen csontváz növesztésére. Mindenesetre, egy irtózatos erejű anyag. Azonban Lucy hasüregében a zacskó kilyukad, s a szer a vérébe szivárog, ettől pedig agyának szürkeállományát hirtelen a mitikus tíz százalék fölötti rétegekben is képessé válik használni. Ha emlékszünk, ezzel a „kihasználatlan agy” gondolattal Neil Burger és Leslie Dixon is elbabrált már a Csúcshatásban, de a bessoni szinthez képest csak egy egészen aprót pukkant az ötletük. Besson a cerebrális fejlődés növekedő mértékét kényelmes, fekete háttéren fehér feliratokkal érzékelteti, s ahogy telik az idő, és egyre nagyobb a százalék, Lucy egyre képtelenebb dolgokat művel. Igen ám, de a metamorfózist ránézésre nemigen értenénk, ha áltudományos magyarázatát Besson egy hamiskás kikacsintással nem bízná Morgan Freemanre, aki itt holmi doktor péhádé ikszipszilon agykutatót alakít.
Mondanom sem kell, játék az egész, tekintve, hogy Freeman bársonyosan fekete bölcs alakjára és hangjára volt rábízva az utóbbi 25 esztendőben az amerikai akció- és természetfilmek összes nagy igazságának kimondása. A szinte már matuzsálemi kort megért Freeman tehát Lucy pokoljárásával párhuzamosan zajló akadémiai szintű előadást tart az emberi agy feltételes kihasználtságáról Párizsban, s így nemcsak hogy nyomon követhetőek a születendő szuperember fejlődési fokozatatai, hanem egyúttal különféle botanikai és civilizációs képi példázatok támasztják hatékonyan – és néha rendkívül mókásan – alá mindazt, ami a főhősnő szellemi kapacitása tekintetében lezajlik. Amikor Lucy eléri a húsz százalékos agyi igénybevételt, átlát tárgyakon, érzi a Föld forgását, saját vérkeringését, sejtjei szaporodását, memóriája visszanyúl a magzati korba, telepatikus és telekommunikatív képességei támadnak. Harmincon már bénít és levitáltat, negyvenen a világot egyfajta érintőképernyőnek használja, s mindeközben úgy tanul, mint a Mátrixban, pillanatok alatt. Tulajdonképpen abba az állapotba kerül, amelybe az egyes Mátrixban Neo akkor, mikoron eljut a „kanál mégpedig nincs is” felismerésig. A repülést leszámítva.
A cselekmény második felében már autós üldözések és shoot-outok tarkítják a filigrán sci-fit. Lucy tisztában van azzal, hogy valami okból sejtjei hamarosan elpusztítják önmagukat, ezért a többi háromszor félkiló CPH4 begyűjtésére indul, majd fényt vág az agykutatásban, míg nyomában ott liheg az üzleti érdek és személyes bosszú által hajtott Jang úr. Végezetül kapunk egy hármas Mátrix-merítést is, Besson pedig mossa kezeit, hiszen elegánsan kiciklizett jónéhány plágium-pert.
Képtelen elméletei, ordítóan hatásvadász vágásai, ezernyi referenciája és a számtalan logikai bakijai ellenére összeforrott és feszesen egységes alkotás benyomását kelti a Lucy. Besson a lehető legkevesebbet vállalja, nem cifrázza túl, nem tesz be nem tartható ígéreteket, viszont amire szükség van ahhoz, hogy a történetben minimális befektetéssel maximális eredményt érjen el, azt jó alaposan kidolgozza. Takarékosan, fejezetekben mesél, egyet megkezd, végigviszi, lezárja, újat nyit. A történet görbéje, akkor is ha ketten telefonon beszélnek, állandóan felfelé ível, hisz Lucy fejlődése folyamatos, és ki tudja, hol áll meg. Ami ScarJo-t illeti, a film elején önmagához mérten ritka nagy teljesítményt nyújt érzelmiekből, később az egyre emelkedő értelmi szint – nyilván rendezői utasításra – gépiességet, üres tekintetet, empátiahiányt szül. Túlságosan céltudatos, inkább emberietlen, mint emberfölötti lesz Lucy jelleme, ez pedig visszásan hat, hiszen az okos ezek szerint inkább kegyetlen lenne? A környezettudatosítás is eléri célját, valahogy így: a fejetlen Bolygópusztítás közepén a Lelkiismeret női karaktere megidézi a Történelem előtti korokat, amitől erőre kap Bűntudat, s addig mind Rág és Emészt, míg dolgod végeztével elhagyod a mozit, és a lépcsőn lefelé menet felidézheted azokat a kellemetlen, de jóleső perceket, amelyek alatt Ön- és Világsajnálatot gyakorolhattál, hála ennek a Nagyszerű Filmnek.
