Akinek bejött annak idején a Zack Snyder-féle 300 vizuális orgiája, joggal reménykedhetett abban, hogy A birodalom hajnalától nagyjából ugyanazt kapja. Hát nagyjából ugyanazt is kapja, csak felturbózott változatban – és épp ez a baj.
A Frank Miller-opuszból adaptált 300 fordulatot jelentett a képregényfilmek sorában: a Sin City mellett talán ez volt a műfajt vizuálisan és szellemiségében is leginkább leképező alkotás, amely a képregények stilizáltságát és sajátos dinamikáját sikerrel ültette át a mozgókép nyelvére. A spártai háromszázak történetét feldolgozó film maga mögött hagyta a valószerűség látszatát is, a történelmi epizódot a görög regék elérhetetlen magasságába emelte, és ennek megfelelő díszletszerű világot teremtett az elbeszélés számára.
Nincs tehát miért számon kérni bármiféle ún. történelmi hitelességet: aki nem fogadja el mindjárt az elején, hogy Xerxész perzsa uralkodó egy transzvesztitának tűnő félisten, akit orkszerű lények szolgálnak, jobb, ha mihamarabb elhagyja a mozitermet. Azon sem akadhatunk fenn, hogy a forgatókönyvírói csapat – amelynek tagja Zack Snyder is, aki a rendezést sajnos lepasszolta egy általam nem ismert, izraeli származású direktornak, Noam Murrónak – meglehetősen könnyedén bánik a valós történelmi figurák (Themisztoklész, Halikarnasszoszi Artemiszia és a többiek) életrajzával; amúgy is mélységes mély a múltnak kútja, mint tudjuk. Murróék is belebámultak ebbe a mély kútba, és nem láttak benne jóformán semmi egyebet, mint amit a 300 már megmutatott.
Így hát ugyanazt látjuk mi is. Ráadásul 3D-ben, ami alapos fejtörésre adhat okot, mivel néhány jelenettől eltekintve (víz alatti felvételek, a perzsa királyi palota erkélyéről megszemlélhető panoráma) teljesen funkciótlan. Nem ez az első hollywoodi blockbuster, és nem is ez lesz az utolsó, amely a három dimenziós képet szükségtelenül használja, de itt különösen kirívó – sőt, megkockáztatom, hogy ellentétes az alapkoncepcióval. A 3D-nek ugyanis az az elsődleges célja, hogy növelje a valószerűséget és átélhetőséget. Itt viszont eleve valószerűtlenül elrajzolt, festményszerű CGI-környezetbe lépünk, amely lépten-nyomon leleplezi önnön műviségét: amikor vér fröccsen a kamerára vagy az elzuhanó holttest a láthatatlan lencsének ütközik, épp a „cselekményben-való-benne-levés” illúziója vész el. Vér pedig fröccsen eleget, a mészárlás képei néha a groteszk határát súrolják, hol hirtelen lelassítva, hol sokkszerűen felgyorsítva, akár a 300-ban – csakhogy ami ott filmnyelvi trouvaille volt, az itt mérsékelten izgalmas önismétlés, magyarán: modor.
Mivel az eredeti látványvilág túlzottan erősnek és innovatívnak bizonyult ahhoz, hogy lecserélhessék, a film alkotói két fronton igyekeznek meghaladni a „nagy elődöt”. Egyrészt felépítenek egy bonyolultabb, több szálon futó elbeszélésszerkezetet, valamint árnyaltabbá teszik a hősök jellemábrázolását. A 300 elemi ereje azonban épp abban rejlett, hogy rendkívül karakteres vizuális eszközökkel mesélt el egy meglehetősen egyszerű, egyenes vonalú történetet: Leonidász spártai király háromszáz válogatott harcosával a Thermopülai szorosban feltartóztatja az irtózatos túlerőben lévő perzsa sereget, hogy aztán a görög vitézek „This is Spartaaa!” csatakiáltással leheljék ki lelküket, megcselekedvén, mit megkövetelt a haza. Spártából most Athén lett, Leonidászból pedig Themisztoklész, csak Sullivan Stapletonból nem lett Gerard Butler. Érezhették is Murroék, hogy ez a figura főhősnek nem elég, hozzárendelték tehát az Eva Green által megszemélyesített démoni Artemisziát, aki renegát görög amazonként a perzsa hajóhadat vezényli az athéni tengeri haderő ellen Szalamisznál, és hadvezéri kegyetlenségénél csak erotikus vonzereje nagyobb. Az amúgy is eléggé szerteágazó cselekményt flashbackek tarkítják, és néha még azt is nehéz eldönteni, melyik idősíkban vagyunk éppen – a 300 – A birodalom hajnala ugyanis megvalósítja azt a bravúrt, hogy előzményfilm és folytatás egyben.
A másik „újítás” viszonylag könnyen összefoglalható: ha lehetséges, még több vér, erőszak és akció. A meglehetősen repetitív szerkezetet időnként meghökkentőnek szánt, de a nevetségesség határát súroló mozzanatok tarkítják: én legalábbis inkább elhiszem azt, hogy Xerxész valami rotyogó varázsfolyadékban megmártózva vált ötméteres istenkirállyá, mint hogy egy tengeri csata kellős közepén lóhátra pattanva ugrathatunk át az ellenséges hajó parancsnoki hídjára. A tengeri ütközetek pompásan kidolgozott látványvilága egyébként a film egyik nagy erénye, mondom ezt némi malíciával, ha valaki esetleg Eva Green bájait nem tartaná elegendő érvnek a film megtekintésére.
Az a helyzet, hogy ha a két 300-film minősége alapján kéne megítélni, az örökösen rivalizáló Athén és Spárta közül melyik rokonszenvesebb, nem nehéz az utóbbit választani, hiába ismételgeti Themisztoklész a „szabadság”, „egység”, „demokrácia” fogalmait olyan pátosszal, hogy bármely kampánytanácsadó megirigyelhetné. Melyik görög városállam következik a sorban? Théba? This is...
This is Hollywood.
