A valaha innovatív, bevállalós Robert Rodriguez egyre gyakrabban választja a folytatások kényelmes útját, ami kár. Még akkor is, ha a szórakozás garantált.
Szerencsére két lehangoló Spy Kids-sequel között meg-megcsinál egy-egy Machetét is (s talán jövőre végre jön a második Sin City), s ha a csökkenő hozadék törvénye a trailerből lett főműsoridő esetében is érvényesül, azért még mindig szívesebben beülünk egy-egy Rodriguez által direkt rossznak kitalált filmre, mint egy olyanra, ami akaratán kívül rossz és még komolyan is veszi magát.
Danny Trejo továbbra is a világ egyik legcsúnyább, legbarázdáltabb arcú embere, úgyhogy még mindig logikus választás az anti-James Bond szerepére. De ha eddig csak sejtettük, hogy Machete igazából egy James Bond-szatíra, most már telibe kapjuk az utalásokat: maga az Egyesült Államok elnöke (Charlie Sheen ironikusan nagyszerű alakításában) kéri fel szűkszavú akcióhősünket, hogy mentse meg az országot, akinek ezután első dolga lesz – még az ország-világ megmentése előtt – lefeküdni egy szépségkirálynőnek álcázott kémmel. Útja aztán természetesen haza, Mexikóba vezet, hogy lekapcsoljon egy őrült szabadságharc-vezetőt, akinek egy, az amerikai fővárost fenyegető bomba van a birtokában. Van itt tehát mindenféle kellék, díszlet és mellékszereplő, ami egy James Bond-filmhez kell: gyönyörű nők, őrült tudós, mindenféle kütyük (bicskás mobiltelefon!), páncélozott autó, viccesebbnél viccesebb antagonisták és bajtársak. Már csak a filmben felsorakoztatott arcok mennyisége miatt is kellett ennyi mellékszerep: itt van a Carlos Estevezként feltüntetett Sheen mellett Mel Gibson, Antonio Banderas, a Modern családból ismerős Sofía Vergara, Amber Heard, ifj. Cuba Gooding, de még a csúnyácska Lady Gaga is kapott egy rövid szerepet (s még az is sok).
Rodriguez megint fake trailerrel nyitja a filmjét, ezúttal a jövendőbeli, űrben játszódó Machete-epizódon lehet röhögni, ami Star Wars-utalásai mellett azért érdekes, mert a rendező szemmel láthatóan még mindig ragaszkodik az analóg korszak kedves emlékeihez, és alaposan agyonkarcolja a nyersanyagot. Ez a Grindhouse korában még kedves és nosztalgikus gesztus volt, mára viszont már erősen visszatetsző, főleg, hogy – Tarantinótól eltérően – Rodriguez már digitálisan forgatta új filmjét, s az egyszeri nézőhöz is már csak digitálisan jut el. Sajnos, a kiomló belek és a lencsére fröccsenő vér túnyomó része is CGI, úgyhogy a fake trailerben és a főcímekben látható nyersanyagroncsolás nem fogható fel nosztalgiának, sokkal inkább egy megfáradt ötlet ismétlése.
Darabjaiban működik a Machete gyilkol, s azt kapjuk, amiért szeretjük az ilyen filmeket: direkt klisések, öntudatosan rosszak, csakazértis leállnak a fejlődésben a 80-as évek szintjén, felhívják magukra és a műfaj hibáira a figyelmet. Szembesítik a nézőt saját szokásaival, de nem dorgálóan, hanem kielégítve azt. Most is megkapjuk a vicces egysorosokat („Machete don’t tweet”), a látványos akció-gegeket, a megannyi kikacsintást, de sajnos, egészként már nem működik annyira a film. Néha le-lekoppan a szem, de ami még súlyosabb: rájövünk, hogy ennyi volt. A Machete vicces volt a maga korában, de maga a tény, hogy egy ennyire öntudatos szatírát ennyire öntudatosan „sequelesítenek”, kiheréli az egészet. Érezhető, hogy a szerző tetézni akarja az összes poént, ami az első filmben megvolt, de néhányat egész egyszerűen csak egyszer lehet elsütni.
Nincs tehát nagy üzenetértéke a Machete-folytatásnak, Rodriguez nagyjából ugyanazt mantrázza, mint három évvel ezelőtt, s talán itt az ideje leállni. James Bondból nem véletlenül létezik harminc, James Bond-szatírából viszont elég az az egy-kettő, nem lehet ugyanakkora franchise-t építeni köréje. Ezúttal még megbocsájtunk a továbbra is polihisztor (író, rendező, producer, operatőr, vágó és zenész) Rodrigueznek, s néha hatalmasakat röhögtünk, mert azért még mindig érződik a műfaj szeretete minden egyes snittjén, de félő, hogy ha a hamis előzetesben megjósolt Machete Kills Again... In Space is elkészül, akkor már csak fintorra futja majd.
