Bevallom: az elején kissé zavarónak tűnt számomra egy Tolsztoj-regény megfilmesített változatának beékelése a fél világot ha nem is, de egy-két rosszfiú arcát hóttbiztosan lezúzó 3D-blockbusterek, a világot kéthetente megmentő (persze: amerikai!) tengerészgyalogosok és kéthavonta elpusztító apokalipszisek, no meg örökéletű tündék és elnyűhetetlen törpök vászonra feszített világai közé. A jelenlegi kultúrkereskedelemben uralkodó filmtrend ugyanis legtöbbször kimerül könnyed, mindennapi téjékozottsággal is értelmezhető történetek heppiendes dramatizálásában, amit itt-ott szépítenek digitális effektusokkal, s „gratuite”, tulajdonképpen csak önmagukért létező vizuális orgazmusok indukálásával igyekezvén pótolni a katartikus hatású mozgóképek helyén levőt űrt.

Joe Wright tehát határozottan merész vállalkozásba kezdett, amikor egy, már többször filmre vitt klasszikus felújításába fogott, ám a történet kortalansága és a kivitelezés korábbiaktól eltérő, merészebben teátrális, kicsit a Greenaway-féle opera-spektákulum felé elmozduló mivolta művészi szempontból mindenképp igazolja Tom Stoppard forgatókönyvét és az abból készült filmet. A – természetesen hollywoodiasan – grandiózus léptékűre sikeredett, ám ugyanakkor technikáját elrejtő, visszafogott látványkavalkádú filmnek talán egyetlen hibája az, hogy igen igyekszik kimutatni újdonságát, túl nagy hangsúlyt fektet saját különlegességére. Így könnyen elsikkadhatott volna az eredeti történet fájdalmassága, ha csak egy icipicit is tovább stilizálják az orosz arisztokrácia megesett asszonyának elévülhetetlen sztoriját – azonban a távolságtartó, színpadias rendezés, a szokatlan kameraállások, a behavazott, végtelen orosz pusztaságokra legtöbbször vágókép-szerepben nyíló ajtók, a konfliktusok stilizáltsága, a szerelmi jelenetek csöppet sem erőltetettnek ható csipke-romantikával történő „tuningolása” végül teljes értékű alkotássá varázsolják ezt az eléggé sápadtan induló filmet.

A kezdeti vértelenséget ellensúlyozni igyekvő díszlet többször is felülkerekedik a történeten – így pl. a majdnem közhelymentessé csiszolt „elsőbál”-nagyjelenetben, amikor a pazar berendezési tárgyak, az angolszász arcokra sehogy sem illő, ám itt, mesterkélt zordságukban mégis elidegenítő-figyelemfelkeltő orosz nemesi arcszőr-rengetegek, a cári karhatalom és a vérontásokban gyökerező hagyományok fojtott fenyegetését jelenlévővé tevő kitüntetés-rengetegek, meg – természetesen – a buja nőiséget hófehér habselyembe rejtő ruhaörvények magukkal rántják a nézőt, és feledtetik vele a történet etikai ellentmondásosságát. Ám épp ez a „felületen tartás”, a nyomasztóan korhű díszletekre, a stilizált beszédre, a kidolgozott mozdulatokra történő fokozott figyelés mutathatja csak meg a látszatok fenntartásába fektetett energiák okozta belső forrongásokat, tulajdonképpen csak ezen látszatok magunkévá tétele révén válhatunk avatott részeseivé Anna Karenina (Keira Knightley) és Vronszkij gróf (Aaron Taylor-Johnson) erkölcsromboló, de lelkileg kiteljesítő románcának.

A film szerencséje, hogy fent említett teatralitása a végtelenbe futó, szürreális vágóképeknek és skatulyából kirántott, láthatóan vadonatúj (így anakronisztikus) díszleteknek köszönhetően filmként távol marad az archaikus szerelmi háromszög-témától, és így azt tulajdonképpen magára hagyja, médiumfüggetlenné minősíti, ezzel pedig megengedi, hogy önmagaként hasson, amit az meg is tesz. Tolsztoj Anna Karenináját értelmezhetjük úgy is, mint a 19. század végén lezajlott női emancipációs kísérletek esztétikai tünetét, amely emellett olyan narratívaként is működik, mely bűnbe sodorja mindenkori olvasóját is azáltal, hogy a közerkölcs által tiltott történet tehetetlen tanújává, kényszer-cinkosává teszi. E történet megfilmesítése tehát pragmatikailag egyenértékű magával az ős-narratívával, amelyről – amint Wright rendezése meg is mutatja nekünk, értelmezőknek – károsodás nélkül le lehetne hántani az orosz cári birodalom külsőségeit, laponként le lehet tépni a könyvet, képkockánként ki lehetne vágni belőle a filmet, és még így sem válna értelmezhetetlenné.

A film, értelemszerűen, lehetett volna jobb is, ám a fiatal katonatiszt és a tisztes arisztokrata asszony tragikus-szenvedélyes kalandja a priori katartikussá avatja a fentebb bemutatott mozgóképsort. Wright és csapata esztétizált alázattal viszonyultak Tolsztoj könyvéhez, így ez a munka kitüntetett helyet érdemel az archetípus-lajstromokban.