Roland Emmerich tavalyi „bravúrja”, az Anonymus után joggal gyanakodhat arra a néző, hogy most Edgar Allan Poe következik a legendás írókat demitizáló és/vagy akcióhőssé degradáló hollywoodi munkák sorában. De csak részben van igaza: A holló ugyanis nem feltétlenül akar irodalomtörténetet (át)írni, hanem bátran felvállalja fiktív, hétköznapi tucat-thriller mivoltát. Sajnos, pozitívumai ebben ki is merülnek.
A sztori a gótikus irodalom mesterének utolsó napjaiban játszódik: a baltimore-i (szerepében Budapest és Újvidék) rendőrséget 1849 egyik estéjén egy fura gyilkossághoz hívják ki. Fura, mert a bűncselekmény körülményei kísértetiesen hasonlítanak A Morgue utcai kettős gyilkosságban leírtakhoz. Először persze magát a novella íróját gyanúsítják, de hamar kiderül, hogy egy sorozatgyilkossal van dolgunk, aki Poe írásai alapján terveli ki bűntényeit, így aztán láthatunk a vásznon megelevenedni ingát, vörös álarcot, élvetemetést és hasonló horrorisztikus poe-i eszközöket (olcsó, számítógéppel generált vér segítségével). A probléma akkor lesz igazán „húsbavágó”, amikor a „ravasz” gyilkos elrabolja Poe szerelmét, és arra kényszeríti mindnyájunk legkedvesebb, melankólia-sújtotta zsenijét, hogy ő írja meg a történet folytatását...
A film stílszerűen egy holló képével nyit, majd a Poe-vá sminkelt John Cusack-kel folytatódik, amint az egy padon haldoklik. Mint kiderül, az igazi Poe negyvenévesen halt meg titokzatos körülmények közt egy baltimore-i parkban. Azóta ha nem is teljesen, de valamennyire tisztázódtak halálának körülményei: mivel ő volt az első amerikai írók egyike, aki kizárólag az írásból próbált megélni, máris érthetővé válik zilált, kedélyes öregkorral nem kecsegtető életvitele. A film is ezt a piálgató, ópiumozó, koplaló Poe-figurát próbálja elénk tárni, nem túl sok sikerrel, s a probléma egyik része az őt alakító színészben keresendő: Cusack játéka ugyanis elszomorítóan gyenge, főleg, amikor beszélnie (urambocsá’ szavalnia) kell. A megszállottan bámulás még csak-csak menne neki, de amikor azt akarja elhitetni velünk, hogy ő a lánglelkű, romantikus amerikai poéta, aki „s szólt a holló...” és hasonló sorokat köpdös a világra – minden fikció összedől.
Apropó, fikció: a film másik gyenge pillére a forgatókönyv. A Poe-figura ugyanis egyszerűen nincs megírva, így hát kétlem, hogy Cusacknak egyáltalán sok esélye lett volna eljátszani őt. Az egész cselekmény úgy néz ki, mintha egy másodrangú félórás krimisorozat egyik epizódjáról utólag mégis úgy döntöttek volna a stúdióban, hogy nagyjátékfilmnek adják el: a Hetedikből (vagy bármelyik sorozatgyilkosos filmből) jól ismert, a gyilkos által elszotyogtatott jelek után loholó rabló-pandúr játékra fut ki az egész, csak a díszlet korábbi. A horror kedvelői sem járnak túl jól: két-három darab undorító képen kívül nemigen borzolja semmi a zsigereket; a whodunit nagy meglepetése pedig annyira lapos, mint a tűző napon felejtett sör: ugyan tényleg egy olyan figura a gyilkos, akiről nem is gondoltuk volna, viszont sótlansága, totális motivációhiánya, karakterének felépítetlensége a műfajjal csak most ismerkedő csecsszopókat is ásításra ingerli.
A legjobban viszont a poe-i hangulatot hiányoltam a filmből. Mert kétségtelen, hogy létezik: szorongás, melankólia, romantikájában is apokaliptikus merengés; és nem véletlen, hogy az amerikai irodalom oly sokat köszönhet neki. Hihetetlennek tűnik, hogy Roger Corman és Vincent Price 50 évvel ezelőtt néhány olcsó exploitationben jobban meg tudta ragadni ezt a fílinget, mint ma egy hatalmas stáb 26 millió dollárból. S az egészet egy szándéktalanul vicces, a film tónusához picit sem illő főcím zárja. Nem egy bődületesen rossz mozi, hanem a jellegtelensége bántó, és pont azért, mert éppen Poe figurájával és filmcímmé avanzsált legendás versével próbálják eladni (erre a film elején reflektálnak is az alkotók, de ez sem menti őket) ezt a frissnek nem mondható ötletet. Poe egy nagyobb kaliberű írót, rendezőt és színészt érdemelt volna. És egy kreativitásnak jobban kedvező hollywoodi érát...
