Szégyentelenül banális az egész film – de mit is kellene szégyellni ezen? Valószínűleg sok filmes főiskolai tanárnak az az álma, hogy a nagyreményű diákok a magas lóról leszállva egy ehhez hasonló alkotással örvendeztetik meg a könnyektől meghatódó tanári kart.
De nem csak ezért iskolapélda a Le quattro volte. Azért is szeretnék tanáraink (s persze nemcsak ők), mert egyértelműen nem a vágóasztalon erőltették össze: nem szégyellték először kitalálni, aztán lefilmezni, s végül aszerint összerakni a filmet, hogy az nézzen is ki valahogy. Ezért sikeredhetett annyira nagyszerűen például az egyik legkatartikusabb snitt, amiben majdnem tíz percen keresztül fentről, fix kameraállásból a pásztor kutyáját látjuk, aki kisebb kalamajkát, nagyobb derültséget okoz, s jelenetével szerintem zsebrevágja az összes korábbi sztárszereplő amerikai nagykutyát (Lessie, Jerry Lee, Rex felügyelő – kezicsókolom).
Talán nagyon finoman be lehetne valahogy lopni a köztudatba a lírai film általános fogalmát – a dokumentumfilm és a játékfilm hatalmas gyűjtőfogalmai közé harmadik opcióként, s ezen belül is érdemes lenne azzal foglalkozni, hogy a Le quattro volte az új filmformán belül inkább dokumentarista vagy játékfilmes eszközökkel él-e (vissza?), vagy hogy miképp ötvözi ezeket önmagán belül. Csak azért okoskodok, mert értékes perceket veszítettem azzal, hogy kiagyaljam, ez az alkotás film dokumentum- vagy játékfilm inkább – míg rá nem jöttem, hogy leginkább azért egyik sem, mert nem is dokumentál semmit, és története sincs. Szerkezete alapvetően egy vershez hasonló, vagy legalábbis a lírához: bonyolult rímképletekkel, hasonlatokkal, megszemélyesítéssel, metrumokkal, stb. És közben egyetlen szó sem hangzik el a film alatt. Mindössze a képek verselnek.
A Négy évszakként fordítható cím csak álcím és ürügy: a film igazából nehezen leírható dolgakat képesít meg – hozzáteszem: szigorúan dokumentarista eszközökkel. Az „ember és természet”-giccset azonnal elfelejthetjük, már az első, talán emberi szempontból legerősebb fejezet után. Ennek egy öreg pásztor a központi figurája, aki csúnyán köhögve vigyáz nyájára. Esténként egy pohár vízbe titokzatos port kavar fel, majd megissza, s csak úgy fekszik le. Tökéletesen van adagolva ez is, csak jóval később tudjuk meg, hogy honnan a titkos szer. Beszűrődő fényben lebegő porszemekről nyit a kamera, egy templomban vagyunk, s valaki a földet sepri, a szemétlapátról a szemetet valami világi magazin (igen, ez valószínűleg ironikus) lapja közé csomagolja. Az öreg ezért cserébe az asztalon lévő üres tejesüveget telire cseréli. Először összeszorul a gyomrom, hogy szerencsétlen öreg a templom padlójának a szemetét oldja fel a vízben, és ugyanúgy köhög tőle, de a film roppant stílusosan fordít a nézésirányon. Eszembe jut, amit furfangos nagytatáink szokták mondani: hadd el köhögjön, mert addig nincs baj. Akkor van baj, ha többet nem köhög. Az öreg egyik este elveszíti a port, este kétségbeesetten rohan a templomhoz, hogy kérjen mást helyette, de a templom ajtaja zárva. Másnapra (és ez is csak sokára, nagyon ügyesen késleltetve derül ki) az öreg meghal. Ő az egyetlen emberi főszereplője a filmnek. További főszereplők: a pásztor kutyája, egy frissen született kecskegida, és egy fenyőfa. Igen, igen, jól olvassák. És mindegyik szál rímel, körbeszalad, egymásba ér, mégis végtelen, mint egy haiku.
Nagyon szerettem ezt a filmet, igazán jó hatással van az emberre. Korosztálytól, nemtől függetlenül tökéletesen élvezhető, igényes alkotás, és még azok is élvezni fogják, akik csak az „édi, cuki” dolgokat szeretik. Mindenkinek kötelező darab.
