Valdís Óskarsdóttir csodálatra méltó jelenség, aki megfeszített munkával és önerőből lépte át Izland határait, hogy aztán sikereivel hazája hírnevét színesíthesse. Vágóként komoly sikereket tudhat magáénak, az utóbbi években pedig azt is bebizonyította, hogy a nőknek nemcsak a vágószobában, hanem a rendezői székben is érdemes csücsülniük. Valdíssal a 10. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon beszélgettem egy hangos kávé mellett.
Hogyan került kapcsolatba a filmiparral, miért éppen a vágást választotta?
A film mindig is nagyon érdekelt, éveken keresztül fotóztam újságok és magazinok számára, fotóriportokat is készítettem. Azt nem tudnám megmondani, hogy miért épp a vágást választottam... Amikor belecsöppentem az izlandi filmiparba, három filmben is közreműködtem asszisztensként, majd 1987-ben felvételiztem a Dán Filmiskola (Den Danske Filmskole) vágó szakára, és azóta is vágóként dolgozom.
Ön vágta Thomas Vinterberg Születésnap (Festen) című alkotását is, melyet a legelső Dogma-filmként tartanak számon. Milyen érzés most visszagondolva, hogy jelen volt a Dogma-mozgalom hajnalán?
Dániában éltem, de éppen Prágában dolgoztam egy filmen, amikor megkaptam a forgatókönyvet Vinterbergtől, és egyből rábólintottam, mert már dolgoztunk együtt korábban. Akkoriban fogalmam sem volt a Dogma-mozgalomról, és egészen addig nem is tudtam, hogy mi az, míg a vágószobában Vinterberg nem közölte, hogy ez egy Dogma-film és komoly szabályok vannak: a képet és a hangot kötelezően együtt kell vágni, nem használhatunk külső hangforrást, csak ami a felvételen jelen van. Mivel ez egy teljesen új jelenség volt, a szigorúság ellenére valójában teljes szabadságom volt a vágásban. Olyan volt, mint egy játék, mert egyes dolgok, melyek korábban nem voltak megengedettek a szabályok miatt – mert a vágásban is léteznek szabályok –, most értelemszerűen lehetővé váltak, így rengeteg új módszert kipróbálhattam. Ezért igazából nagyon hálás vagyok.
Harmony Korine-nal is dolgozott együtt, 1999-ben a Julien Donkey-Boy, 2007-ben pedig a Mister Lonely utómunkáján. Hogyan került kapcsolatba a hírhedt amerikai függetlenfilmessel?
Egy svéd tévésorozaton kellett volna dolgoznom, de kissé összekuszálódtak a dolgok, és úgy döntöttem, hogy mégsem foglalkozom vele. Ekkor jutott tudomásomra, hogy Anthony Dod Mantle [Oscar-díjas brit operatőr – szerk.] egy Dogma-filmen dolgozik New Yorkban. Felhívtam és megkérdeztem, hogy véletlenül nem-e keresnek vágót a filmhez. Véletlenül éppen kerestek, így egy hét múlva már New Yorkban voltam. A vicc az, hogy a producer már korábban megkeresett, de sem a saját nevét, sem a film címét nem árulta el, azt mondta, hogy majd küld egy e-mailt, amit persze soha nem kaptam meg, így azt gondoltam, hogy az egész csak egy rossz tréfa. A Mister Lonely-t viszont nem én vágtam. Azért került a nevem a stáblistára vágóként, mert a film európai támogatást is kapott, és hivatalosan muszáj volt egy európai vágónak feltűnnie a stáblistán. Akkoriban egy másik filmen dolgoztam, de azt mondtam Harmony-nak, hogy nyugodtan feltüntetheti a nevem a listán a tulajdonképpeni vágó, Paul Zucker neve mellé, mert már több alkalommal is kollaboráltunk (Julien Donkey-Boy; Finding Forrester / Fedezd fel Forrestert!, 2000; Eternal Sunshine of the Spotless Mind / Egy makulátlan elme örök ragyogása, 2004), és tudtam, hogy Paul nagyszerű vágó, másképp nem dobtam volna csak úgy oda a nevem.
A Fedezd fel Forrestert! (r. Gus van Sant) volt az első, az Egy makulátlan elme örök ragyogása (r. Michel Gondry) pedig a második amerikai film, melyet Ön vágott. Hogyan került kapcsolatba az amerikai produkciókkal?
Harmony ismerte Gus van Santot, és egyszer miközben dolgoztam, Gus bejött a vágószobába, hogy megbeszéljenek néhány ötletet egy három epizódból álló nagyjátékfilmmel kapcsolatban. Az egyik részt Harmony rendezte volna, a másikat Gus, a harmadik rendezőt pedig még keresték. Gus kisfilmjének a forgatókönyve már kész volt, és télen akart nekifogni a forgatásnak, Harmony pedig azt mondta, hogy ha már úgyis mindegyik résznek ugyanaz a forgatókönyvírója, akkor az operatőr és a vágó is ugyanaz a személy kellene legyen. Tehát így kezdődött... Decemberben Oregonban voltunk, Gus akkor látott neki a Forrester előkészületeinek, én meg azon törtem a fejem, hogy meg kellene kérdeznem, nincs-e szüksége vágóra. Aztán meggondoltam magam, majdcsak megkérdez, ha tényleg engem akar, majd felhív. És fel is hívott.
Eddigi életműve rendkívül változatos, számos műfajban dolgozott már a Julien Donkey-Boy-tól kezdve a Mongolig. Mi alapján választja ki projektjeit?
Általában a forgatókönyv alapján döntök. Mondjuk a Julien Donkey-Boy-nak nem is volt forgatókönyve, de már korábban hallottam Harmonyról, és Anthony is dolgozott már vele, úgyhogy amellett, hogy kíváncsi voltam, érdekesnek is tűnt a projekt, mert végig improvizáltak. Mostanában csak olyan rendezőkkel szeretek dolgozni, akiket már jól ismerek, például Thomas Vinterberg. A vágói szerepkör nagyon próbára tud tenni, hiszen amikor Amerikában dolgozom, akkor 6–9 hónapot is távol vagyok Izlandtól, és nem kellemes egy teljesen idegen városban elszigetelten dolgozni, ahol nem ismersz senkit, ezért döntöttem úgy az utóbbi időben, hogy inkább válogatós leszek.
A kíváncsiságon kívül mi késztette arra, hogy rendezzen?
Először is az, hogy egymásután kifogtam két borzasztó projektet, de ez egy hosszú és unalmas sztori... A második után eldöntöttem, hogy végleg felhagyok a vágással, mert rengeteg időmet felemészti, és hiába dolgozom szívvel-lélekkel, a fejesek a semmibe veszik és eltiporják. Az első filmnél a producer romantikus vígjátékként adta el a filmet a stúdiónak, de a rendező nem romantikus vígjátékot forgatott, a végeredményért pedig természetesen engem okoltak, majd szélnek eresztettek, és egy másik vágót kerestek. Végül megengedték, hogy megnézzem a végterméket, de olyan katasztrofális volt az eredmény, hogy levetettem a nevem a stáblistáról. A másik filmen két izlandi vágóval dolgoztunk, itt a bajok a rendezővel voltak. A filmet Londonban vágtuk, a producerek viszont Amerikában voltak. A rendezőt nem tudták elbocsájtani, mert egymillió dollárt kellett volna fizetni neki, így kirúgták a vágókat, a hangosokat és a zeneszerzőt – vagyis mindenki mást. Minket december 1-jén küldtek el, de december 21-ig szólt a szerződésünk, célunk pedig az volt, hogy saját nézeteink szerint vágjuk meg a filmet, a rendező beleszólása nélkül. Mivel már amúgy is ki voltunk rúgva, úgy döntöttünk, hogy elkészítjük a saját verziónkat, az eredményt otthagyjuk a számítógépben, majd visszamegyünk Izlandra. Ezután többet nem foglalkoztam vágással, ekkor kezdtem dolgozni az első filmemen, a Családban maradon (Country Wedding / Sveitabrúðkaup). Nagy szerencsénk volt, mert privát befektetőket találtunk, és nem kellett végigmenni a pályázati kálvárián, így nagyon gyorsan dolgozhattunk. Január végén felkértem a színészeket, április végén pedig már forgattunk is. Közben bemutatták azt a filmet is, amit Londonban vágtunk [ez volt a Vantage Point / Nyolc tanú – szerk.], és észrevettem, hogy felhasználták a mi anyagainkat is, amit a gépben hagytunk, de a nevünk nem volt rajta a stáblistán. Ekkor végleg betelt a pohár, és eldöntöttem, hogy többet nem játszom ezt a piszkos játékot. Amúgy is, a Makulátlan elme óta minden filmet hozzá hasonlítok... Ránézek egy forgatókönyvre, és egyből az ugrik be, hogy „hát ez meg sem közelíti a Makulátlan elmét...”. Egy idő után úgy éreztem, hogy folyton ismétlem önmagam, sehol semmi újdonság, mindig ugyanaz a vágás, csak más jelenet, más film, más színészek, más rendezők... Utáltam, mert úgy éreztem, hogy leragadtam, nem haladok előre, úgyhogy részben ez is felelős azért, hogy valami teljesen újat akartam kipróbálni, és a rendezés mellett döntöttem.
A vágási folyamat során filmmel szeret jobban dolgozni, vagy a digitális technikát részesíti előnyben?
Abszolút a digitálist, de nemcsak azért, mert gyorsabb. Emlékszem, amikor megjelentek a számítógépek, annyira lassúak voltunk, mert azelőtt mindent a kezünkkel csináltunk, és rengeteg időre volt szükségünk, hogy gondolkozzunk. Hihetetlenül jó dolog, hogy bármilyen vágott verzióból akárhány másolatot lementhetünk. Elkezdesz dolgozni, megvágsz valamit, és ha mégsem működőképes, akkor csak megnyitod és megváltoztatod, ha pedig az sem jó, akkor megint készítesz egy másolatot, és azon dolgozol tovább. Amikor filmen dolgozol, és megvágsz egy jelenetet, amivel végül nem vagy elégedett, kidobod, és úgy sem vagy elégedett, és vissza akarsz térni a korábbi verzióhoz, akkor már nem igazán emlékszel, hogy hogy is volt pontosan... Ezért nagyon szeretem a digitális lehetőségeket.
Első nagyjátékfilmjében csak izlandi színészekkel dolgozott, a másodikban (Kóngavegur / King’s Road) viszont feltűnik egy német színész, Daniel Brühl is. Ő hogyan került bele a csapatba?
A film főhőse, Junior külföldről jön haza, egy külföldi barátjával, aki természetesen nem lehetett izlandi. A forgatókönyv egyik korábbi változatában a barátnőjével kellett volna hazajönnie, hogy anyagi támogatást kérjen apjától. A barátnő szerepére mindenképp Noomi Rapace svéd színésznőt szerettem volna, de sajnos nem tudta elvállalni, én pedig nem találtam senkit, aki igazán helyettesíthette volna őt, ezért úgy döntöttük, hogy mégis egy férfit választunk. Gísli (a filmbeli Junior) és Nína Dögg (Rosa) ismerte Danielt, mert korábban együtt voltak a Shooting Stars programban. Gísli mondta, hogy beszélnem kellene Daniellel, mert biztos elvállalja. Emlékeztem rá még a Good bye, Lenin!-ből, és úgy gondoltam, hogy megfelelő lesz a szerepre. Felkerestem, és igent mondott.
Melyik izlandi rendezővel dolgozna szívesen?
Nemrég fejeztem be két izlandi film vágását, az egyik a Rokland (r. Marteinn Thorsson), a másik pedig a Brim (r. Árni Ásgeirsson). Legközelebb Ragnar Bragasonnal fogok dolgozni egy tévésorozaton. Ragnart már nagyon régóta ismerem, de még nem volt alkalmunk együtt dolgozni, ezért nagyon várom már a közös munkát!
Mi a következő terve rendezőként?
Vannak ötleteim, és már egy forgatókönyvnek is nekifogtam, csak közben eszembe jutott egy újabb. Egy improvizált road movie lenne, hasonló a Családban maradhoz, csak az a probléma, hogy az Izlandi Filmközpont nem ad támogatást egy forgatókönyv nélküli projektre, úgyhogy nem tudom, hogy fogunk pénzt szerezni. Pedig nagyon imádtam a Családban marad stílusában dolgozni, mert nagyszerű emberekkel voltam körülvéve, és nagyon gyorsan tudtunk haladni. Hét napon keresztül forgattunk, és állandóan úton voltunk, összezárva. Nagyon szeretek így dolgozni.
Nem megoldható, hogy az Izlandi Filmközpont kapjon egy forgatókönyvet, majd végül egy attól teljesen eltérő filmet?
Teljesen igaza van, írhatnék egy forgatókönyvet, és elküldhetném nekik, de azt hiszem, hogy teljes időpocsékolás lenne hetekig ülni, és írni valamit, amit úgysem fogok használni. Amúgy is tisztában vagyok azzal, hogy a színészeim kiválóan tudnak improvizálni, úgyhogy nem is kell aggódnom a szövegek miatt.
