A globális politikát, és az amerikai elnök ebben betöltött szerepét illetően a Vantage Point alkotói optimisták. És egyáltalán, az amerikai elnök IQ-ját illetően is. Én szkeptikus vagyok. De amíg kiderül, hogy ki lesz a világ urainak új ura, hátradőlhetünk, és megnézhetünk egy kis politikai akció-thrillert.
Spanyolországban vagyunk, ahol egy nagy terroristaellenes summit részeként az amerikai elnök is hozzászól a piros-sárga-piros zászlócskákat lobogtató néphez. A helybéli polgármester beszéde után az amerikai elnököt lelövik, majd felrobbantják a pódiumot. Üldözés, kivégzés, üldözés, elrablás, kisgyerek, üldözés, nem feltétlenül ebben a sorrendben, happy end. De ettől még nem lesz érdekes a film.
Amitől érdekes lesz, az az, hogy Kuroszava A vihar kapujában című klasszikusához hasonló narratív stílust alkalmaz, azaz ugyanazt a történetet egymásután több szemszögből meséli el. Tehát sem a sztori, sem a technika nem a legeredetibb, ám a végeredmény, legalábbis forgatókönyv-szinten, nem rossz. Mindig egy kicsivel több bontakozik ki a történetből, mindig egy kicsivel többet értünk meg, de így egyúttal mindig több és több fehér folt lesz a történetben; majd miután végiggyalogoltunk mind a nyolc nézőponton (innen származik a film – újfent zseniális – magyar címe), sajnos egy nagy, akciódús üldözéssel minden megmagyarázódik.
Sajnos, mert a happy end nem méltó például az egészen jól sikerült autós üldözéshez. És egyáltalán a film „normális”, „nézőpont nélküli” része nem méltó az egészen jól sikerült nézőpontos első feléhez.
Kiderül például, hogy nem az elnököt lőtték le, hanem egy doppelgängerjét. Ez nem baj. Aztán az igazi elnököt elrabolják és a film túszdrámává avanzsálódik. Ez sem baj. De a végén a terrorista, aki elrabolta az amerikai elnököt, egy kislány életéért aggódva félrerántja a kormányt és egy hatalmas karambolban meghal. Az autóban levő elnök pedig megússza egy féldecis tubus művérrel a homlokán. Na ne vicceljenek velem! Törtem is a fejem, hogy milyen dramaturgiai szerepe lehet szegény kislánynak, amikor a film elején jól láthatóan exponálták, mint a gyilkos fegyvert egy Hitchcock-filmben.
Persze, nemcsak a végével vannak bajok. Enrique, az egyik szemszög gazdája például többet ihletődött az idén nyáron mozikba kerülő Marvel-féle Vasember-figurából, mint a való életben létező, esetenként meghaló rendőrökből. Vagy kétszer elütik, felrobbantják, rálőnek, kizuhan, leesik, de ő csak rohan, rohan. Valószínűleg még eredetileg az ipari háromfázisos áram is megrázta, de már szégyellték azt is bevágni a filmbe.
A producerek meg, jobbra nem telvén, kivénhedt sztárokat szedtek össze a filmhez. Itt van Sigourney Weaver, akiről tíz éve még nem hittem volna, hogy valaha is elveszítheti a szexepiljét. Pedig de. Ráadásul még a tévés közvetítőkocsiban is úgy viselkedik, mintha az a Nostromo fedélzete lenne. William Hurt már valamivel jobb az amerikai elnök szerepében, de itt magával a szereppel van baj: az utóbbi évek geopolitikájának (dízellángos) fényében egyszerűen nem hiszem el, hogy a miszt prezdnt nem tekintené egy Marokkóban rejtőzködő terroristacsoport eliminálását jó bulinak. Egy narratív lukakat betömő Forest Whitaker-figuránk is van, aki ronda kockás ingben filmezi végig az eseményeket (értsd: az alkotók nagyon nyomatékosan rá szerettek volna világítani a hivatalos, híradós nézőpont és a véletlenszerűen, átlagemberek által kamerázott valóság közti konfliktusra, hűha). Talán az elnök hűséges testőrét alakító Dennis Quaid szerepe a leghálásabb: dramaturgiailag is rendben van, összekötő elemként működik a többi szemszög között és az egyetlen igazi, klasszikusan értelmezett hősfigura a filmben.
Nem akarok igazságtalan lenni: jó, hogy van egy akciófilm, ahol az író legalább elgondolkozott azon, hogy ne lineárisan pakolja egymásután a lopott (bocsánat, örökölt!) történetelemeket. Az is jó, hogy a sok szemszög ellenére nem nyúlik a film, hanem megáll a kényelmes és épp-hogy-kibírható másfél óránál, ami alatt végig pörög, nem áll le. És az is jó, hogy legalább felveti: az elnök gondolkozhat másképp is. Nem nagyon, kicsit.