Ifjú kritikusként már szép lassan hozzászoktam, hogy ezentúl – Forma-1 szaknyelven szólva – három istállótól várhatjuk a CGI-animációkat.

A legrégebbi versenyző a Disney égisze alatt sokat bizonyított, de nemrég független útra lépett Pixar, őt követi a Dreamworks csúcsokat és mélységeket döngető animációs részlege, míg a legfiatalabb részleg a Foxé, amely egyelőre csak a Jégkorszakot mutatta be. A Warner Bros., még kakukktojás, hisz csak a Polár Expresszt jegyezte. Az említett istállókban izzanak a megahertzek. A Fox 2006-ban hozza a Jégkorszak 2.-t, a Pixar még az idén bemutatja az autókról szóló, Cars című animációs filmet, jövőre pedig a már nem disneys Ratatouille-t. A Disney készíti az agyonreklámozott Chicken Little-t. Velük ellentétben azonban a Dreamworks inkább nem új ötleteket valósít meg, hanem a Shrekről húzza le a várva várt harmadik bőrt, igaz, csak 2007-ben.

De hagyjuk most a jövőt, foglalkozzunk a jelennel, hisz a hihetetlen szuperhősök tarolása után megérkezett a soron következő animációs mozi az ifjúságot és a gyermeklelkű felnőtteket szórakoztatni vágyó ipar fáradhatatlan űzőinek műhelyéből, amelyben ezúttal már nem a megszokott halak vagy dinók nyomulnak a rajzfilmbirodalmak zászlaja alatt, helyüket a gépek vették át, ezúttal a robotok.

Bevallom, nem vártam sokat a komputeranimált Robotoktól, főleg viccekben és sztoriban nem. Így nem is csalódtam, amikor végignéztem, és rájöttem, hogy akárcsak a Jégkorszak esetében, itt sem lehet igazán történetről beszélni, hisz az csak a legnagyobb kliséket és közhelyeket tartalmazza, és százszor elpuffogtatott tanulságokkal szolgál a fiatal nézőknek. Azonban az is igaz, hogy ebben a műfajban nem feltétlenül a történet az elsődleges, hisz a Quake-et sem a sztori miatt játssza az ember és az ember gyermeke, viszont véleményem szerint nem hátrány az, ha a néző kap pár kidolgozott karaktert, valamint egy érdekes és fordulatos történetet a járkáló névtáblák és a látványorgia helyett.

A történet fiatal feltalálórobot főhőse a klasszikus mesék szabályait követve faluról a nagyvárosba megy szerencsét próbálni (akárcsak a hangját adó Ewan McGregor Nagy hal-béli figurája egy évvel ezelőtt), de a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy eltervezte. Álmai helyszínére, Robotváros megalopoliszába érve kénytelen szembesülni a rideg valósággal: a vezető pótalkatrészgyártó csak új modelleket kezd el gyártani, amire nem telik az átlag robotpolgárnak, így tehát sokak élete veszélyben forog, sintérautókra emlékeztető járgányok gyűjtik össze őket, és utolsó útjuk az olvasztótégelybe vezet.

Hősünk azonban rájön, hogy ha szembeszáll a népet sanyargató mamutvállalattal, megmentheti a robotvilágot. S persze, hogy vállalja a harcot, hisz anélkül nem is lenne teljes ez a gyerekfilm kereteibe rejtett globalizációkritika. A filmnek nem a történet az erőssége, ami van, az is kissé rozsdás csavarokkal zajlik. A látvány és a képi elemek azonban viszik a főszerepet, és – bár maguk a robotfigurák nincsenek azért annyira jól kitalálva – az összkép furcsa módon pihentető, és néhol még szórakoztató is. A rendezőpáros életre kelti a gépembereket, tartalommal tölti meg őket, alkotásuk bizonyosság arra, hogy nincs az a fém, az a rideg matéria, amit ne volna képes átszellemíteni a humor, a fantázia és az élet szeretete. A film végén Stanislaw Lem Kiberiádájának szereplői jutottak eszembe. Amit Lem írásában megalkotott, az emberszabású robotok lakta, nagyon is emberi világparódiát, ahhoz a világhoz most megjöttek a szerszámok, fel lehet(ne) építeni úgy, hogy látsszon is. Abban voltak gondolatok is, kár, hogy most nem azt csinálták meg; talán majd legközelebb.