Sci-fi – noha ez a legfontosabb tudnivaló a filmmel kapcsolatban, Mark Romanek olyan környezetbe helyezte a történetet, ahol a film tudományos-fantasztikus mivoltáról szinte teljesen megfeledkezünk: olyan mintha egy Jane Austen-adaptációba csöppennénk bele, a hősnőket is láttuk már ilyen filmekben (Keira Knightley, Carey Mulligan).

A film elején egy rövid inzertből megtudhatjuk, hogy 1952-ben az orvostudomány nagy áttörésének köszönhetően az átlagéletkor 100 évre tevődött. Ezután megismerjük Kathy H-t (28 éves ápoló), aki egy műtő előtt áll, nézi ahogyan Tommyt éppen előkészítik – és emlékezik. A film keretes szerkezetű, a végén ismét Tommyt és Kathyt látjuk, a műtét előkészítése folyatódik. A történet Kathy H emlékeiből áll össze, tulajdonképpen egy szubjektív nézőpont érvényesül mindvégig, emiatt is szorul háttérbe a sci-fi-jelleg.

A film Kazuo Ishiguro regényének (Ne engedj el...) az adaptációja: a három főszereplő, Kathy H (Carey Mulligan), Tommy D (Andrew Garfield) és Ruth (Keira Knightley) egy furcsa nevelőintézetben nőnek fel, ahol a nevelők különös tekintettel vannak az egészségükre. Nem derül ki, hogy vannak-e szüleik, nem léphetik át Hailsham kerítését, de eleinte nem tudjuk meg, hogy miért – a film eleji inzert sem egyértelmű kulcs ennek a megfejtéséhez. Aztán megjelenik egy új nevelőnő (Miss Lucy), aki megmagyaráz minden furcsaságot – a gyerekeknek és a nézőknek egyaránt. Ezek a gyerekek donorok, klónozva vannak, ezért nincsenek szüleik, nem lehet tudni, hogy ki az „eredetijük”. Ha elérik a megfelelő kort, elkezdik kivenni a szerveiket, és kb. a harmadik szerveltávolításnál meghalnak. Teljesen elszigetelten nevelik őket, semmiféle kapcsolatuk nincs a külvilággal, a nevelők pedig nem emberként kezelik őket, hanem mint valami élő gépeket. Innentől kezdve sejtjük, hogy itt nem lesz happy end, a tét nem a túlélés, hanem annak megmutatása, hogy a végső pillanatig hogyan lehet minél tűrhetőbben élni.

Hiába sci-fi, Romanek nem a hagyományos értelemben használja a műfajt. Szereplői annyira emberiek, hogy a néző beleéli magát a drámába, és nem külső szemlélőként próbálja megérteni a lehetetlent, így például Kathy H-csel teljesen tudunk azonosulni. A donorok klónozása szinte csak ürügyként szolgál a rendezőnek, hogy emberi figurákat, ízig-vérig emberi problémákat mutathasson be. És ebben rejlik a film erőssége is: kitűnően egyensúlyoz dráma és sci-fi határán. Persze időnként átcsap enyhén melodramatikusba, ennek legkirívóbb példái azok, amikor Kathy a film címéül is szolgáló dalt (Never Let Me Go) hallgatja. Az azonosulást Carey Mulligan is megönnyíti: annyira brillíroz Katyh szerepében, hogy mindenkin túltesz – a száját csavargató Keira Knightley szinte idegesítőnek hat mellette. Mulligan viszont mindvégig teljesen természetes, és hitelesen tudja ábrázolni a megtörtséget. Andrew Garfield Tommyja pedig egy igazán szimpatikus, álmodozó örök kisfiú. A helyszínek is lenyűgözőek. Hailsham és udvara olyan, mint egy mesebeli vár, csak a sok eső jelzi, hogy ez nem éppen az ideális gyerekkor helyszíne. A házikók, ahová átköltöznek a fiatalok, szintén nagyon kedvesnek ígérkeznek, dimbes-dombos vidéken találhatóak, otthonosan be vannak rendezve. Csak a bejáratnál található kis csipogó szerkezet az egyetlen jele annak, hogy ez is tulajdonképpen egyfajta börtön...

Romanek le sem tagadhatná, hogy temérdek híres videoklip rendezője: a Never Let Me Go-hoz is a klipes esztétika mentén közelít, például a film egyik kulcsjelenetében, amint a fiatalok egy iroda ablakán kukucskálnak be, mert meg akarják lesni Ruth „eredetijét”. Úgy néznek a hétköznapi emberekre, mintha azok különlegesek lennének, miközben ők maguk válnak különlegessé: érzékenyebbek a világgal és egymásal szemben is. A film nem moralizál, de felvet elfojtott morális kérdéseket – amikre a válasz maga a film.