Három pincérfiú, Guli, Virág és Nyéki, valamint pár pincérlány nyári története a film, egyfajta semi-sweet movie a maga mérsékelt kalandjaival, hangnemével és stilizáltságával. Guli társaival a karcagi cukortornyok mellől nyugatra indul, hogy ott kissé alulmaradjon a cukorkocka-dobásban, s hazatérve keserűen ihassa a kávéját.

Modern pikárók hétköznapi álmai

A három fő helyszínen – Karcagon, Aligán és Budapesten – nagyjából ugyanaz történik: a lányok megcsalják, főnökeik kirúgják a fiúkat. Talán azért a sok ismétlődés, mert minden esetlegesen zajlik, különösebb terv nélkül, és a véletlen­szerű úticélt a romantika itatja át végül a kellő metafizikával. A fiúk pedig a maguk ad hoc elvágyódásával együtt sem ro­mantikusak, inkább kicsit szentimentális, kigyúrt, szíjas ar­cú pikárók, akiknek egymás iránti hétköznapi gyöngédsé­gét, kicsinyítőképzős megszólításaikat, baráti hátbave­re­getéseiket semmi sem kezdi ki, és akik még pornó­vizsgán is Virágok.

A modern pikárók fogadóról fogadóra járnak, előbb autóval, aztán vonattal, hajóval, s végül gyalog. Álmokat keresnek, amelyek azonban gyakran hétköznapiak vagy valaki más ál­mai, esetleg konkrétan senkiéi. Ami a saját, vagy talán nem saját, de használható ideált illeti, a fantáziátlanabb, hétköznapibb, szerényebb ember van előnyben, mert a dina­mi­kusak, az erősek a műálomra buknak – az színesebb, és ők megérdemlik. Számukra az a kihívás, hogy önmaguk legye­nek – és itt látszik, hogy milyen nagy, szomorú és unalmas témát talál Török Ferenc. Rémisztő felmérések tanúskodnak a magyar gyermeki vágyakról: Kelet-Magyarországon a gye­rekek 70–80 százaléka valóságshow-szereplő akar lenni, Nyugat-Magyarországon viszont bankár, és hősnek tekinti a sikkasztási botrányok self-made-manjeit – de sehol sem akar senki tanár, pincér vagy benzinkutas lenni, mert azok csak „csicskáznak”. Lírai nosztalgiát érzek az előző nemzedékek által nekünk kitalált önmegvalósítás-szlogen kap­csán, amit valaha annyira utáltunk, és amivel egyenértékűt nem is akartunk keresni, már ha a „vállald a kihívást” meg a „légy önmagad” szlogeneket nem számítjuk. Persze Török Ferenc sem isten, ő sem talált ki jól propagálható eszményt, mert az „ismerd meg önmagad” biztos nem az.

A karcagiak second hand álmai egyébként nem imponáló méretűek, mégis olyan formában valósulnak meg, mintha túl lennének a lehetőségek határain. A három fiú közös álma például, mely szerint a Balatonon majd jobban szórakoznak, mint a karcagi diszkó tulajdonosi köre otthon, eleve kudarc­ba fullad, hiszen nem engedik be őket szórakozni oda, ahol dolgoznak, mi több, az ide vetődő karcagiakat is ki kellene szolgálniuk. Geográfiai térben képzelték el a mobilitást, pedig nekik mint pincéreknek a társadalmi lent és fent ha­tára a kiszolgáló és a kiszolgált között van. Mikor pedig több száz kilométer után is ugyanazon az oldalon találják magukat, továbbállnak, de az új helyen sem tudják átlépni ugyanazt a határt, ami ott másképp, például mint árus és fogyasztó közti különbség rajzolódik ki. Virág például csalódott a Balatonban: nem fér hozzá, csak mint természethez, mint olyan helyhez, ami neki éppúgy periféria, mint Karcag. Ő ugyanis a központba vágyik, amelyet mint pornóközpontot képzel el, s miután a balatoni pornóhajó elérhetetlen, megpróbál Budapesten boldogulni. Valamiért azt hiszi, hogy ő pornósztárként jogosult a szolgáltatásokra, pedig hát az ilyesféléknek nézik csak igazán a fogát. Mikor az Aligán hagyott képviselő-feleséggel nyil­vá­no­san kikezd és félnyilvánosan szeretkezik, már a pornó­sztárságot próbálgatja, s többféleképpen, de még pénzzel is megfizetteti művészetét. Mikor azonban a pornókliséket nem az életben, hanem a por­nóban kell alkal­maz­nia, és életszerű viselkedést kell produkálnia, nem találja fel magát, és az operatőrrel sem bol­dogul.

Játékpingvin, tévéképsor, tengerésztávcső

A többiek álma is hasonló, ők is a túloldalra szeretnének kerülni, csak sze­ré­­nyebb kliséket választa­nak. A Balaton-par­ti pincérlány pél­dául szeretne egy­szer egy nagy bala­toni hajón – ha nem is por­nó­hajón – utazni, de mikor odakerül, csak a pincérrel tud azo­­nosulni. Egy másik pincér családi élet­re vágyik, s talán ez a film legmeg­lepőbb álma a sok lufi után, még ha nagy ház, ebédet felszolgáló feleség is a tartozék. Egy másik pincér ugyan­ezt akarja, de nem akarja az „enyedi pina” mellé lekötni magát...

A pincérlány-karakterek egyhangúbbak: ők úgy vélik, a megfelelő férfi kiválasztásával megoldható a kérdés, bár az egyiküknek megfelelne bárki, akinek ő kell, a másik pedig státuszt keres. A tévében szereplő valóságshow-sztár álma pedig varróleány korában az volt, hogy kényeztessék: fény­képezzék, stylist foglalkozzon vele, szóval valóság­show-sztár legyen, hétköznapi szolgáltatóból kifényesített szolgáltató.

Mindegy, a film senki vágyait nem teljesíti: a film végére Virág nem lépte át a sztratoszféra határait, nem „pornócsillag az örökkévalóság egén”, Andi ugyanúgy a pult mögött áll, mint azelőtt, és még csak föl sem ismeri a helyzetet, Zsanett már sohasem lesz a BB-házban, és Mariann is megtudta, hogy csak shoppingolt Aligán. A hajdani főpincér álma mérsékeltebb, mint a fiúké, talán élettapasztalata, talán reflexívebb alkata miatt. Ő nem is akarta átlépni a személy és a személyzet közti grammatikai-ontológiai határt: olyan bárt nyitott, ahova csak más pin­cérek jönnek be, ő mondja meg nekik, mit lehet, mit nem, és mindig ő dob hatost a kockacukorral. Nem véletlen, hogy Gulit kedveli leginkább.

Nemigen lehet eldönteni, hogy Virág vagy Guli a film fősze­replője, mert Virág sokkal extrovertáltabb, dinamikusabb, ő a leggyorsabban reagáló karakter, Guli viszont az egyet­len, aki nemcsak reagál, hanem a maga módján reflektál is az eseményekre, és mintha kezdené érteni előbb mások, aztán a saját narratíváját. Bizonyos kétértelmű gyöngédséggel kezeli Mariannt, gyöngéd cinizmussal a meny­asszonyt, aki esküvőjén a vécében magára rántja, provokálja a vőlegényt, hogy kvittek legyenek, és végül próbálja látni tanítani Andit, mikor az leszólja a kalandtúra nagy zsákmányát, a távcsövet. Ő nem mondja el, miről álmodik; nem mintha nem tudnánk, hogy egy kedves, hűséges lány is sze­repel benne, akit szeret, de az ő útja még alakulóban van, s csak annyit látunk belőle, hogy a külső térből a belső térbe vezet. Erről szól a film úgyszólván önálló vizuális narratívája, amely a konkrét terektől a szimbólumokkal megjelenített térig vezet, s amelyben a cukorgyár és a vasút határolt alakzatai után a víz egyre korlátlanabb formát ölt, a karcagi úszómedencétől kezdve a Balaton-képekig, majd a sorozat szimbolikus formában folytatódik egész a tengerig, amely jeleket küld a filmbe: játékpingvint, tévéképsort, tengerésztávcsövet.

Guli életét két felnőtt befolyásolja: anyja és a volt főpincér. Anyja tárgyi célzásokkal, ajándékokkal – autóval, védősi­sakokkal – kommunikál, a főpincér – Gulival kapcsolatban gyöngéddé váló – cinizmusa pedig mimikában, verbális célzásokban nyilvánul meg. Guli, úgy tűnik, előbb a főpincér élettechnikáját veszi át, aztán anyja stílusához, a tárgyi célzásokhoz tér meg – ez talányosabb és aktí­vabb forma, mint a cinizmus, amely csak az aha-érzés modalitása. Guli tehát úton van saját maga felé, megértette, hogy nem geográfiailag leírható vándorlással lehet valamit találni. Azt szokták mondani, hogy a mai fiatal rendező­nemzedék azért sike­res, mert egyidős a mozilátogató gene­rációval. Nekem a­zonban úgy tűnik, inkább egy lépésnyi érett­ségelőny­ről van szó, ahonnan meg tudják fogal­maz­­ni, ami a nézőknél még csak élet.

Ennek a filmnek legalábbis aligha tizen-huszonéves a törzsközönsége: olyan életszakaszban tökéletes, amikor már nemcsak közvetett élményeink vannak a valóságról, ha­nem saját tapasztalataink is, de a vidor távolságtartás alapjai még nem teljesek. Amikor ahhoz még elég energikusak vagyunk, hogy kibírjunk egy lassú, kis eseményekkel ope­ráló lírai szociográfiát, de annyira már nem, hogy eltoljuk magunktól a főhőst, mert az nem tudta, mi „jár neki”.