[kritikaíró pályázat] Mára már számtalan film, musical, regény tette témájává a show-biznisz kegyetlen működésmódját, a Chicagótól kezdve a Czukor Show-ig. Ugyanakkor Sydney Pollack A lovakat lelövik, ugye? című, 1969-es filmje (és annak alapjául szolgáló, 1935-ös regény) az elsők közt engedett bepillantást a csillogó máz mögötti sötét kulisszák mögé, valamint bemutatta napjaink egyik legnépszerűbb televíziós műfajának, a valóságshow-nak egy korai modelljét akkor, amikor az még nem is létezhetett.

1932, Amerikai Egyesült Államok: a nagy világválság időszaka. Egy kisváros sportcsarnokában táncmaratont rendeznek, ahol a résztvevők ingyen ételt, szállást, tisztálkodási lehetőséget kapnak, valamint esélyt az 1500 dolláros fődíjra. Mit kell ezért tenni cserébe? Szimpátiát kelteni és táncolni kifulladásig, szórakoztatva a közönséget különféle próbák teljesítésével. Ám mindennek ára van: mintha az ördögnek adnák el a lelküket, a szervezők bármit megtehetnek velük és bármit kérhetnek tőlük, ami nagyobb közönséget, több látogatót vonz. Mintha egy valóságshow előképét látnánk: a közönség vegyes összetételéhez mérten változó módon összeállított versenyzőgárda (terhes nőtől kezdve, kiöregedett tengerészgyalogoson át, feltörekvő színésznőcskéig) élet-halál harca zajlik a színfalak mögött, melynek a közönség csak a szebbik felét látja a színpadon. Ha viszont valami tragédia történik a színpadon (mint például egyik szereplő szívrohama), azt a játékmester közhelyekkel telt mázzal leöntve adagolja a közönségnek.

A film három fő karaktert állít középpontba: Gloriát (Jane Fonda), az élettel már teljesen meghasonlott színésznőjelöltet, Robertet (Michael Sarrazin), a céltalanul kalandozó álmodozót, valamint Rockyt (Gig Young), a maratoni táncverseny szervezőét, aki igazi öreg róka a szórakoztatóiparban, kisujjában van a hatáskeltés minden eszköze.

A lovakat lelövik, ugye? alapjául szolgáló regény 1935-ben jelent meg, ám egyáltalán nem örvendett nagy népszerűségnek. Csak 15-20 évvel megjelenése után kezdtek el érdeklődni iránta a francia egzisztencialisták, mivel Gloria csalódottságából és öngyilkossági hajlamából a létbevetettséget, a film végkicsengéséből pedig az élet hiábavalóságát olvasták ki, így párhuzamba tudták hozni elgondolásaikkal. Pedig a lételméleti elgondolásokon kívül a szórakoztatóipart is kritizálja a könyv és a film, valamint fontos eleme, hogy annak közönségét is pellengérre állítja: a nagyérdemű mások szenvedésén mulat egy válságos, depresszív időszakban, mivel ehhez mérve saját szenvedése kisebbnek tűnhet.

Pollack filmje egy zárt térben játszódik: szereplői gyakorlatilag nem mozdulnak ki a táncverseny helyszínéről, minden abban a kisvárosi sportcsarnokban, valamint annak öltözőjében és Rocky irodájában zajlik. Egyedül egy előrevetített tárgyalás stilizált képei, valamint Robert emléke egy mezőn eleső, majd lelőtt lóról szakítja meg az elbeszélés menetét. A film – nem utolsó sorban a cím segítségével – parabolává emeli e flashbacket, párhuzamba hozva a táncmaraton résztvevőivel, akik szintúgy haszonállatok, és ha már nem képesek ellátni feladatukat, meg kell hogy haljanak. Így tudja Robert legitimálni magában, hogy eleget tesz Gloria kérésének a film utolsó jelentében: az öngyilkosságra képtelen nőt ő lövi fejbe a film végén.

Annak ellenére, hogy egy helyszínre van kényszerítve a kamera, a film nem veszít dinamikájából: a színészek játéka mozgásba hozza a filmet. Jane Fonda flegmaságával jól kifejezi karakterének kiábrándultságát: amint alkalom nyílik rá, éles kritikával illet bármit, legyen az az egyik versenyzőtársa terhessége vagy partnerének, Robertnek társalgásra tett próbálkozásai. A film legjobb alakítását a játékáért Oscar-díjjal jutalmazott Gig Young nyújtja a dörzsölt showman szerepében. Az „ipar” szabályait kívülről-belülről ismerő ceremóniamester nem fél alantas eszközökhöz nyúlni a nézők szórakoztatása érdekében: képes megkérni Robertet és Gloriát, hogy nyilvánosan házasodjanak össze, ha a közönség úgy kívánja, vagy ellopja egy kezdő színésznő ruháját, gyakorlatilag az őrület szélére sodorva őt. Tetteit saját erkölcsrendszere legitimálja: a válságos időszakban ő csak jót akar tenni, azzal hogy pénzt csinál akkor, amikor nem lehet, valamint szállást, ételt biztosít az amúgy munka-, fedél- és élelem nélküli „táncosoknak”.

Érdekes működésmódja a filmnek, hogy a mozi (mint ahogy a legtöbb alkotás) nézőjét ugyanúgy azonosulásra készteti szereplőivel, ahogy a történetben is azonosulnak a közönség tagjai a különféle hazugságokon és láttatásokon keresztül a táncolókkal. Így a film, bár kritizálja a szórakoztatóipar működését, mégis annak eszközkészlete, hatásmechanizmusai által, ahogy ezt a show musicalekre szokták mondani. Hiába használ realisztikusnak ható eszközöket (kevés helyszín, hosszabb beállítások, az áttűnések és időnként a baljós végkifejletet sejtető tárgyalás, valamint Robert lovas emléke mellett), ugyanúgy saját magát meséli el, saját eszközeivel.