Nem meglepő számunkra, hogy a MIB II. a kronologikusság ellenére mégsem fed egy ennek megfelelő logikai sorrendet is, elejtett hibákat is felfedezhetünk a filmben. Van itt film a filmben és újra a filmben, ugyanis egy olyan elmesélendő történetről szerzünk tudomást az elején, mely nem történt meg, és amelyről egy nem létező dosszié számol be, majd a nem létező történetben újra megjelenik (a levetített videokazetta részlet révén) az, ami szintén a nem létezőről és a meg nem történtről szól.

Ha úgy nézzük, mint egy nem jó filmet, akkor jobb. A titok nyitja az, hogy nem előrelátható annyira, mint gondolnánk, kivéve a jó mindig győzedelmeskedik forgatókönyvet, ugyanis nem az a gördülékeny, hirtelen feltáruló, a vég fele egyértelműen közeledő akciósorozat tárul fel, hanem inkább a véletlenül baklövésbe torkolló események, melyek, persze elkerülhetetlenül jóra fordulnak. És ez nem csak a megmentők hozzáértésének köszönhető, hanem a könnyen rászedhető, hamar kiismerhető ellenfélnek is, akik azért is gyengébbek, mert rosszat akarnak, és a jónak pedig amúgy is győznie kell. Itt is érvényes a „harmadik az igazi szabálya”, Will Smith csak úgy tud hatékony és feltaláló lenni, ha megkapja a hozzá méltó társat, a pityergő T. és a beszélő kutya, Frank után K. ügynököt, aki pedig minden hibája és hiánya ellenére, tökéletes.

Egy beteljesületlen szerelmi sztori is bujkál a háttérben, mely nemcsak összeköti, de szét is választja a két világot. Laura J. ügynököt csábítja el, és mint kiderül ő, Laura a fény hordozója az, akinek meg kell mentenie a világot a gonosz Serleenától. A tét időzített, a sejtelmes Fényt, annak ellenére, hogy a gonosz kígyókezű Serleena meg is láncolja, és eltervezi elrablását, a talpraesett ügynökök nem ismerik fel idejében. A viccesebb jelenetekből nem szabad kifelejtenünk a beszélő kutyát, aki a „Who Let the Dogs Out”-ra bulizik a csinos fekete Mercedesben, és az automata pilótát sem, mely csak bizonyos szituációkban aktiválható, a durvább helyzeteket nem bírja, viszont néha váratlanul is előbújik, fekete szemüvegben csücsülve Will Smith ölében. És már ahhoz is hozzászoktunk, hogy kétfejű lények, és fejüket regeneráló lények sétálnak a filmben, akik rég kitanulták a fekete ruhás emberekkel való találkozás előnyeit és hátrányait, és tudják, hogy a főbelövés fizetség is és bosszú is, melyet a jó katonái csodálatos higgadtsággal és hidegvérrel képesek végigcsinálni.

A kisszekrénybe bezárt lénykék többször előforduló látványát kinagyítja és ismétli az utolsó jelenet, mely elárulja, hogy a fekete öltönyös emberkék is ugyanúgy alárendeltjei, kiszolgáltatottjai valaminek, mint ahogy a kislények nekik. Ezáltal ismétlődik meg a magába foglalás véget nem érő játéka, ugyanis nemcsak egy olyan filmről van szó, mely olyan eseményeket mutat meg, melyek meg sem történtek, hanem ezt is valami olyasmi mutatja meg, ami ugyancsak nem történhetett meg. Ezáltal az újra és újra megismétlődő részek egy bizonyos folytonosságot hoznak létre, ám mégis valószínűbb, hogy egy elkövetkezendő MIB rész első jelenetei szorultak még fel a filmkockákra, és ezek sejtésem szerint nem kötődnek annyira a korábbiakhoz, mint amennyire eddig sikerült nekik.