A Harry Potter-generáció olvasókörének második kultuszeposza, az Alkonyat-tetralógia nemcsak a roxforti varázsló hasadt lelkének továbbgondolására, de a vámpírmítosz irodalmi és filmbeli megújítására is törekszik. A generációs közérzet-sztori nihilizmust, szerelmet és a választás kényszerét mozgosítja, de az ősrégi klisék médiabarát vérátömlesztése inkább divathullámot eredményez, mint a zsáner reinkarnációját.
Edward Cullen, az Alkonyat-saga tinivámpír hőse hiába lakik a vidéki Amerika vadregényes szegletében, a borús Forksban, mégsem a népi hiedelmek vámpír-archetípusának megtestesítője. Nagymenő világi srác, korosztálya zárkózott, de tipikus alakjának látszik inkább. Stephenie Meyer vérszívói az erdő közepén laknak, hatalmas, dizájnos díszpalotájukban, bölcsességük – életkorukból kifolyólag – szinte határtalan, csakúgy, mint erejük. Cullenék igazi nemesek, olyanok, mint a spanyol nobilisek, akik magukat – a sötét moriszkóktól (kikeresztelkedett arabok és zsidók) megkülönböztetve – fehér bőrük és azon átlátszódó lila erezetük miatt kékvérűeknek aposztrofálták.
Megközelíthetetlenek – mondja egyik osztálytársuk. S viselkedésük is kissé hasonló: vámpír létükre dölyfös gőggel lenézik, de nem bántják a számukra „ebédet” is jelentő egyszerű embereket és a hasonló szuperképességekkel rendelkező, „bolhásoknak” titulált kvilájúta indiántörzs farkasembereit, akikhez még törékeny szövetség is fűzi őket. Elsőre észrevehető a vámpírmitológia ezen új generációja, akik inkább lombikszörnyekként született vegetáriánus vérszívók, mint a 19. századi gótikus regényeinek polgárpukkasztó alakjai.
Azok az ártatlan kis csemeték, akik az alsó tagozat rövid szüneteiben gyorsan falták Harry Potter-adagjukat és bizsergő vonzódást éreztek a sötét Piton tanár úrhoz vagy az Aranyvérűekhez, most otthonra lelhetnek ebben a történetben. Az azonosuláshoz szükséges „menő” titulus azért kijár még az ilyen periférikus lényeknek is. A csillivilli autók (nem Belláé), az IPod, a plazmatévé, a mobil, az Apple-notebook és a Google elengedhetetlen eszközei a szereplőknek. Ezek nélkül a plázafotelekben és butikokban szocializálódott tinik szemében talán lúzernek is számítanának. Az állatiasra gyúrt (farkasemberek) és a krisztusiasan szálkásított (vámpírok) felsőtestek szexuális fantáziát is sejtetnek, annak ellenére, hogy utóbbiak ereiben csak zsákmányolt vér folyhat. Pedig a Twilight-saga egyik fő jellegzetessége az aszexualitása. A heréltség összefügg itt a cölibátussal. A vámpír harapással szaporodó szörnyeteg, aki genitáliáit a szájában hordja. A Cullen család nem öl embert, nemet mond a vérre. Mintha igényük lenne ismét embernek lenni, talán ezért is engedélyezik Bella és Edward különös szerelmét. A családfő, Carlisle szinte immunis az életet adó folyadék látványára.
A vámpírfilm egyik alapmotívuma volt a szerelem és a gyilkos vágy keresztmetszete. Az 1931-es, Tod Browning-féle Drakulát is „minden idők legkülönösebb love storyjának” hirdették. A zsáner történetében mindig is visszatérő volt a szörnyhöz való vonzalom. A horror hőskorában a nyakon látszódó kettős seb látványa bizarr érzékiséget kölcsönzött ennek az alműfajnak. A kárhozat jele itt a halál megtermékenyülése, a démoni szüzesség elvesztése is volt egyben. Mondhatjuk úgy is, hogy a vámpírharapás a szexuális ábrázolás egyik első megjelenése. Később az egyre finomodó filmekben a fogak szerepe kihangsúlyozódott, a ragadozó férfiasságát fogai méretei határozták meg. Az Alkonyat vámpírjainál paradox módon hiányzik ez. Ugyan átveszi azt a motívumot, hogy a vámpírrá válás harapással történik, és végül is maga a Cullen család is így „született” valamikor, mégis a „vegetarianizmus” miatt inkább csak evésre használják szájukat, és nem szaporodásra. Egyetlen kivétel ez alól Jasper, aki étvágyát – s így férfiasságát – nehezen tudja kordában tartani, és Bella vérének látványára rendszeresen (filmenként egyszer) a lányra támad. Érdekes, hogy az iskolapadban ülve ezt nem teszi meg osztálytársaival.
A vámpír romlott alanyának, frivol, démoni figurájának evolúciója a visszafogottságban fordult ki az Alkonyat-sagában. Pedig a legújabb kori sztorik – mint például Anne Rice, az Interjú a vámpírral (Neil Jordan, 1994) című története – a gonosz „élettörténetének” melodramatikus átiratát adják, megfogva a vámpírlétezés anomáliáit. A több száz éven keresztül élő fiatal halottra – kiüresedett „élete” folyamán – rárakódott az évszázadok nehezedő súlya. Élőn halottnak lenni. Démonsors. Ennek ellenére a 109 éves Edward Cullen megrekedt a tinédzserproblémák 17 éves szintjén. Míg Brad Pitt 200 éves alakja úgy vált szexszimbólummá, hogy bemutatta egy démon egzisztenciális vívódását, addig Robert Pattinson figurája egy centenáriumnyi idő alatt sem volt képes felnőni, megtartani a határokat. Lelketlen lelkiségében már öngyilkosságra, sőt egész fajtájának leleplezésére is hajlandó, irracionális tinihisztit rendezve az Újhold utolsó harmadában. Hőbörgését a Napfogyatkozásban is folytatja, amikor többször féltékenységi jelenetet rendez. Ezzel Meyer átértelmezés helyett inkább lebutítja a vámpírgenetikát. Hiába a direkt Rómeó és Júlia-párhuzam, Bella és Edward mögött nincs Capulet- és Montague-féle társadalmi nyomás, csak egy erőltetett Volturi-mítosz, amelyet Meyer a párhuzam didaxisa kedvéért rakott művébe. Rice vámpírjai (Lestat és Louis) a halhatatlanság világában és távlatában „legyőzik (eldobják)” az erkölcsöt, a tehetetlenséget és a halált, a szerelemmel együtt. Minden „megszabadulás” kárhozattá is válik. Az Alkonyat műfaji koncepciói nem mutatnak ezen túl. A sorozat vámpírjai még csak nem is bolyonganak, szabályok közt élnek nemesi előírásaik alapján, saját vegetarianizmusuk kiszolgáltatottjai, akik valójában erős erkölccsel, röghöz kötött tehetetlenséggel rendelkeznek: újra és újra iskolába járnak. Emiatt – vélhetően a 109 év alatt – újra és újra meg kellene küzdeniük a tiniproblémákkal.
Mert a Twilight-saga sikere pontosan ebben rejlik. Edward Cullen nem vérszívó, hanem inkább a szuperhősök fejlődését gazdagítja. Maga a miliő is a fantasy hangulatát erősíti, s talán nem is eredménytelenül. A manapság futó, dagályos kilátású fantasy-áradatok mellett a Twilight mitológiájának puritánsága mindenképpen kiemelendő. A csupasz, sötét tájak, az erdei környezet indusztriális motívumokkal vegyítve egy minimalista fantasy tipológiáját hívja életre. Ezt a filmek nem mindig tudják visszaadni, de az olyan érdekesen szürreális jelenetekben, mint az erdei baseballozás, felfednek valamit ebből a világból. Egy-két kivételtől eltekintve egy helyszínen, Forksban játszódnak az események. Mégis az Alkonyattal párhuzamos másik kortárs szerelmi vámpírmozit, Tomas Alfredson Engedj be! (Låt den rätte komma in, 2008) című alkotását mégsem jellemezhetjük így. A svéd hidegben játszódó tinivámpír-történet szerelmi témájából hiányzik az újraépített mítosz, pontosabban a film csak a szörny ontológiáját boncolgatja zseniálisan, megfűszerezve egy erőteljes szerelmi motívummal. Az Alkonyat azonban mítoszt próbál teremteni, még ha minimálisan is. Négy regényen (és öt filmen) keresztül ütközeti a vámpír- és a farkasember-históriákat. A szerelmi foglalat klasszikusokra tett utalásai pedig színpadiasságot kölcsönöznek a műnek. Meyer fantasy-je ugyanolyan dagályos, mint a hasonló tárgyú művek, csak éppen eszközeiben és motívumaiban egyszerűsített és klisészerű. Ez az, ami megkülönbözteti az Alkonyatot és az Engedj be! című filmet. Ez az, amiben különbözik egy műfaji és egy szerzői film. Mégis, Meyer modorossága ellenére is, vélhetően sokáig idézett stílussá nőheti ki magát a műfaji Twilight-ökológia.
A multinacionálisan irányított közízlés világában a Harry Potter-generáció olvasói az érettségihez közeledve találták meg legújabb eposzukat. A roxforti varázslótanonc története annak ellenére végződött „boldogan éltek, míg meg nem haltak” befejezéssel, hogy főhőse lelkében mindvégig a gonosz is jelen volt. Potternek meg kellett halnia a sorozat végén, hogy újra élhessen, de mégis ellentmondásos volt, hogy élményeivel ilyen tökéletesen tudja folytatni életét. A paradoxon talán a fiatal olvasókban is megmaradt. A halott szellemisége, a sebzettség érzésének megfogalmazása, amely a Potter-sorozat végéből hiányzott, benne van az Alkonyatban. Edward Cullen, a halhatatlan halott/árnyék is érez és nem nyom el magában semmit. Az élő halott, csonka családú, frusztrált, folyton zavarban lévő szűzies és visszafogott Bella Swan (a szép hattyú) is hasonló – csak ő éppen az érzésekre vár. Nem csoda, hogy az emo-generáció felkapta a Twilight-ot.
Az Alkonyatról megjelent első kritikák is azt méltatták a regényben, ami mára már közhellyé változott, vagyis, hogy a tinédzserkor szexuális frusztráltságát és az elidegenedés metaforáját remekül sikerült bemutatnia. Bella Swan ingerszegény családban nőtt fel, új mostohaapja, aki rajong a baseballért, nagy utazásra viszi a lány anyját, ezért Bella édesapjához költözik Arizonából Forksba. Az iskolában találkozik Edward-dal, aki felfigyel a lányra, ugyanis – mint később kiderül – Bellán nem fognak a vámpírpraktikák (fájdalomokozás, gondolatolvasás). A kölcsönös ellenérzés végül szerelemmé fejlődik. A vámpírfilm ember-vámpír ellentétét az utóbbi időkig nem tudta feldolgozni. A vámpírizmus metaforája azonban a nihilista közeget jól meg tudja jeleníteni. Tulajdonképpen a horrorfilm mindig a technológiai és racionális világ félelmeit volt hivatva adaptálni. Csakhogy az Alkonyat nem igazán horrorfilm, sokkal inkább misztikus vámpírrománc vagy, ahogy említettem, minimalista fantasy. Ugyan jelenleg mozikba került legfrissebb epizódba, a Napfogyatkozásba már belefér egy lassításoktól hemzsegő csatajelenet, ez nem változtat a visszafogottságon és meg sem közelíti a zsáner barokkos miliőit. Ebben a közegben is könnyebben oldódik a kibékíthetetlen ellentét. Metaforikusan kevésbé lehet feltérképezni azt, hogy vajon Bella vagy Edward a halottabb. „Haldoklom már így is”, mondja Bella az első rész utolsó táncában. A lányt saját értéktelensége taszítja ebbe az állapotba. Hiába van egy-két barátja, felületesnek látja őket, miközben permanens zavartságban szenved. Nem tud mit kezdeni véges halott életével. Ezzel szemben Edward az örökösen élő halál. „Haldokolni kell, hogy vámpírrá válhass”, mondja a fiú. Az élhető, örökifjú halálban mindenki nyitott könyv számára: a gondolatokba belelát, az iskolai tananyagot kívülről fújja, fizikai erejét pedig talán csak az indián farkasemberek múlhatják felül. Edward magányában nem talál fogódzót.
Mindkettőjüket tehát az köti össze, hogy benyomásokra, élményekre, megélt életre vágyakoznak, minden emócióra nyitottak. S mikor a fiú rájön Bella képességére (nem hatnak rá a vámpírhatások), fontossá válik számára, különleges lesz. A hasadt élet metaforája és a nihilizmus mellett harmadik motívuma a filmnek a család, amely Bella számára a valahova tartozást jelenti. Azonban míg az első részben a vámpírfamília idillikus, az Újholdban a család motívuma már a törzsiességet jelenti, ami nemesi különbözőségbe, klánszerűségbe és falkaszellembe csap át. Ez főleg a melodrámai fordulat után kerül a filmbe, amikor Bella vonzódni kezd indián barátjához, Jacobhoz, aki farkasember. A kvilájúta indiánok törzsében azonban működik az ember-szörny párkapcsolat. A falkavezér (Sam Uley) és szerelme (Emily) egy háztartásban élnek, és még ha a lány arca össze is van karmolva kedvese indulatai miatt, azért életképesebb és boldogabb közösségnek tűnnek.
A szerelmi háromszög harmadik tagja, Jacob indián-farkasember figurája egyáltalán nem nihilista. Ösztöne, szellemisége és kultúrája van, ragaszkodik fajtájához és talán ezért lesz képes két részen keresztül (Újhold, Napfogyatkozás) harcolni Belláért, akinek majd lányát fogja párjául választani, vagyis bevésődik neki. Szemben Edwarddal, aki az Újholdban a könnyebb utat választva elhagyja a lányt, sőt még a végső megsemmisülést is vállalná. Bella azonban a vámpírlétet, a halott, de boldog halhatatlanságot választja, amelyben megküzd mind emberi létével, mind az érte rajongó fenevadakkal. Jacob farkasember karaktere sokkal konzervatívabb, mint Edward vámpírizmusa. A farkasember-film archetípusában a szörny szerencsétlen a nőknél, öngyűlölő, kitaszított, az emberek oktalanul üldözik. Jacob ugyanolyan szerencsétlen a nő(k)nél, mint korábbi filmbéli előképei, átváltozása előtt önmarcangoló, a polgári világból kitaszított, rezervátumban él, másik iskolába jár. Egyetlen jelentős különbség, hogy metamorfózisa saját döntésén alapul, nem pedig a holdtöltétől függ. Bár nem vált ki iszonyatot Bellából, sőt a lány vonzódni kezd a fiúhoz, érzését nem tudja legyőzni. Jacobnak hirtelen kell több „krízissel” is szembenéznie. Megéli átalakulását, állati-emberi létét. Szembetalálja magát azzal a dilemmával, hogy vélt szerelme, Bella ősellenségét, a vámpírok egyik képviselőjét (Edwardot) még akkor is jobban szereti, amikor az látszólag átveri és elhagyja. Csak később fedezi fel, hogy nem marad más választása, mint a Napfogyatkozásban szövetséget kötni a vámpírokkal, sőt, ami istenkísértésnek számít, a befejezésben (Hajnalhasadás) beleszeret a félig ember, félig vámpír Renesmee-be (Edward és Bella lányába). Mégis elmondható, hogy a horrorfilmes archetípusok közül a farkasember-figura szerencsésen tudta átvészelni a Twilight-evolúciót. Ennek legfőbb oka, hogy a rurális erdőlakó kitaszított szerelmi-kihívó figurájához fölöslegesnek ítélte Meyer az átdolgozást. Így megmaradt ösztönös (buta) szenvedőnek, aki nem tud mit tenni bevésődött szerelmi érzése ellen.
A Twilight-saga mozis átdolgozásának az eddig elkészült három rész alapján felemás az eredménye. Az első Alkonyat-film, Catherine Hardwicke rendezésében, első ránézésre is a Beverly Hills 90210 gothic stílusban fényezett kiadása. Olyan, mintha Buffy, a vámpírok réme buta lányregényként moziba ment volna. Látszik, hogy a rendezőnő inkább a fiatal tiniket vette célba, ami még rendben is van, csakhogy az esetlen beállítások és a szappanoperás szerkesztés nem mindig mutat jól a mozivásznon. Gyorsítások, lassítások, videoklipes motívumok azok, melyek a filmet agyoncsapják, végleg elvágva az eredeti műfaji köteléket. Az Újholdat jegyző Chris Weitz már viszonylag finomabb eszközökkel dolgozik, mégis talán a munka hevületében gyorsan kidolgozott esetleges CGI-trükkök és az elővillanó izomzatok sok helyen komolytalan hangulatot árasztanak.
A harmadik részt jegyző David Slade már menteni szerette volna a mundér becsületét. A Napfogyatkozás csatájában elpusztuló lények mozgása és viselkedése már valóban a vámpírfilm egyes motívumaira hajaz, ám a melodrámai hangulat fokozása csak további önismétlésekbe taszítja a filmet. Ráadásul a vizuális trükkökért felelős grafikai csapat továbbra is slampos munkát végez. Ennek ellenére nem kétlem, hogy következő MTV Movie Award-on ismét egy Twilight-epizód fog tarolni.
Az Alkonyat-saga boncolgatásában arra a következtetésre akartam eljutni, hogy a legújabb nemzedéki kultregény filmes változatának semmi köze sincs se a farkasember-filmekhez, se a vámpírfilmekhez, egyáltalán a horrorhoz sem. Ennek az a legfőbb oka, hogy a történetből hiányzik a vér mítosza, amely ezen műfajoknak és dekonstrukcióiknak elengedhetetlen kelléke. A vér lehet betegség, isten vére, a vámpír ondója. A vér, amely jelen van a Grimm-mesékben és a templomi misében is, a vér, ami Eli fejéből kezd el folyni, ha Oskar nem engedi át a küszöbön (az Engedj be! című filmben). A vér ezen tág kultúrtörténeti képzetének filozófiája bántóan hiányzik az Alkonyatból. Az a néhány motívum, amely mégis erre enged következtetni (üvegként elhulló vámpírok a Napfogyatkozásban), csak a reklámíz kedvéért éktelenkedik a filmben. Az Alkonyat-sagát a Büszkeség és balítélet, a Rómeó és Júlia, az Üvöltő szelek és a Szentivánéji álom ihlették, valójában nem is lett más, mint Stephenie Meyer egyfajta átirata. Kár, hogy az „együtt is vagyunk, meg nem is” szerelmi motívuma és minimálisra kidolgozott fantasy-univerzuma csak modorosságból áll.
A Harry Potter és a Twilight befejező köteteit egyaránt két-két mozifilmre bontott finálé után az lesz a legfőbb kérdés, hogy a fantasy filmzsáner képes lesz-e továbblépni, vagy megmarad a magamutogatás és csillogó önismétlés határai között. Reméljük a legjobbakat.
