Mondjuk, hogy adott egy húszévesforma srác, a neve legyen Marci. Jól szituált, egyedülálló anyja neveli, buknak rá a csajok, tanárai az egyetemen fényes jövőt jósolnak neki. Rettenetesen élvezi, hogy immár szabadon dönthet sorsának alakulása felől, ezért egy kockajátékos szenvedélyével veti bele magát a nagybetűs életbe.
Az érzelmi konfliktusok azonnal adódnak: ott van például szerény családból származó, nagyravágyó barátnője, Elvira, aki utazni szeretne; csakhogy ahhoz Marcinak pénzt kellene szereznie valahonnan. Persze anyja féltékeny barátnőjére, hiszen addig csak ő babusgathatta fiát – és sikerül is kiutálnia a lányt a házból. Ugyanakkor anyjának újsütetű pasija van, ami nem lenne gond, ha az nem akarna mindenáron Marcinak apja és egyben példaképe lenni. Felkutatja biológiai apját, remélvén, hogy ez segítségére lesz önképe kialakításában, azonban azzal, úgy tűnik, lehetetlen zöldágra vergődni. Tanárának és egyben mentorának sorozatosan csalódást okoz, pedig az legtehetségesebb tanítványának tartja. És mindennek tetejébe még ott van egy tízéves cigánylány, akit családja három láda hagymáért ad el neki, és ki mint újsütetű „hitves”, tiszta, örökké tartó szerelmet kínál. Egyetlen lehetséges szerepjáték sem vonzza Marcit különösképpen, ő valami olyant kíván, ami leginkább megfelel egyéniségének – csakhogy egyénisége éppen kialakulófélben van. Állandóan keresi hát helyét a világban, merészen lavírozik a hozzá közel állók (vélt vagy valós) szeretete és elvárásai között, olyan döntéseket hozván, melyeknek következményei most már, nagykorú lévén, visszavonhatatlanok.
A Marcit fojtogató kötelékek azonban nem lazulnak attól, hogy fel akarja számolni őket, hanem csak még jobban összekuszálódnak. Anyja (Básti Juli) nem akarja elmondani, ki a valódi apja Marcinak, ehelyett inkább újdonsült barátjának (Seress Zoltán) apatörekvéseit támogatja hallgatólagosan. De Marci nem tágít, és addig zsarolja anyját, míg el nem árulja, ki a valódi apja. Mikor azonban felkeresi, egy nyakig eladósodott, mogorva, alkoholista téeszelnököt (Derzsi János) talál, akiből lehetetlen egy-két mondatnál többet kicsikarni. Anyja ugyanakkor tisztán látja a Marci (Marcell Miklós) és Elvira (Budai Kati) „szerelmét”: a lány azt várja el Marcitól, hogy bevezesse a nagypolgári életbe. Ezért kizárólag csak a testét hajlandó felajánlani, és Marci, aki szexuálisan függ a lánytól, hajlandó megbocsátani neki azt, hogy miután a lány igényei miatt kerül összeütközésbe a törvénnyel, Elvira ellene vall, mert nem meri egyetemi tanulmányait és karrierjét kockáztatni az amúgy igen jó partinak ígérkező, de abban a pillanatban nagyon bizonytalan jövőjű Marciért. Börtönből való szabadulása után minden marad hát a régiben, sőt egy eljegyzésszerű bulit is megejtenek.
Marci és „szerzeménye” között is alapvető nézeteltérések vannak kapcsolatuk jellegét illetően: Marci egy jobb jövőt szeretne neki biztosítani, apjaként gondoskodna a különös képességű lányról. Juli (Kovács Julianna) azonban egy más világ képviselője: tízéves fejjel egy érthetetlen szokásokkal rendelkező, archaikus társadalomból csöppen bele a profán, mai világba. Nem találja helyét az új világban, mert nem tudja megérteni, hogy hogyan lehet Marcinak két felesége? A koraérett, gyermekként is delejes tekintetű (hogy azt ne mondjam, erős erotikus kisugárzású) lányt mindenki egy rég letűnt világ kuriózumaként kezeli, aki hátborzongató, történelem előtti dallamokat énekel, megpróbálja elűzni a „rossz szellemeket” a házból, és furákat mond. Senki sem próbál utánagondolni, mit jelenthet egyik fogalmazásában az, hogy „az anyafarkas kék felhőt lehel”, csak az feltűnő, hogy sok a helyesírási hiba benne. Kinevetik, amikor hitvesként hűséget követel Marcitól; természetfölötti képességeit pedig bankautomaták fosztogatására használja, hogy a fiú fenn tudja tartani költséges szerelmét. És mégis Juli furcsának, de legalábbis valószerűtlennek tűnő jóslatai végig ott kísértenek a profán történetben, Marci és barátnője, Elvira pedig addig cselekednek Juli jóslata ellen, amíg a sejtelmes tiltások be nem igazolódnak: eljegyzésük reggelén Elvira váratlanul és látszólag megmagyarázhatatlanul belefullad a fürdőkádba.
A rendező saját bevallása szerint a Marcit körülvevő alakok a Magyar tarka portrésorozatából származnak: dokumentarista hitelességű típusok, mint a „birtokló anya”, az „elveszett apa”, az „érdemtelenül trónra kapaszkodó szerető”, a „mester” és nem utolsósorban a kifürkészhetetlent ismerő Juli alakja a klasszikus tragédiákat idézi, azonban a szereplők karikírozó játékuk révén túllépnek az általánosításokon, és hiteles, szeretetre méltó egyéniségekké tudnak válni. A történet „mesélésében” a kamera is kiveszi részét – a filmben a dokumentarista jellegű, fekete-fehér képek, fix kamerabeállítások és a szereplők érzelmeit tolmácsolni hivatott kortárs színes, közvetlen közelről fényképezett snittek váltogatják egymást – a történet realista, illetve meseszerű elemei szoros összefonódásának analógiájára.
A valóságban lezáratlan, lezárhatatlan történet ez, úgy, ahogy a valóságban nincsenek történetek, csupán történések végtelen sora létezik – mondja egy interjúban a rendező –, hiszen egy ember sorsát meghatározó véletleneknek soha nincs vége. Marciból bármi lehet: Juli ura (ha sikerül felnőniük egymáshoz), tudós, esetleg „fehérgalléros” bűnöző, aranyifjú, papucsférj vagy ezen szerepek bármilyen kombinációja. Minden a véletlenen, illetve a hamarjában meghozott döntések amúgy is beláthatatlan következményein múlik. A történetnek (és a filmnek) mégis véget kell érnie: Elvira meglepetten mosolyogva, tágra nyílt szemekkel lebeg a fürdőkád vizében, Juli pogány diadaltáncot jár a tűz mellett a habos padlón, Marci anyja karjában zokog. Majd a nyitóképet láthatjuk – a kapuból fényképezett házat – a ház pedig egyszercsak eltűnik. A valósággal szemben a történet valóságát (és így legitimitását) kétségbe vonó rendezői gesztus-e ez, vagy csak üli újabb produkciója? Talán mindkettő.
