A méltán híres Fekete széria nyitódarabját, a Kárhozatot és záró opuszát, a Sátántangót legtöbbünk elsősorban Tarr Béla filmjeiként ismeri. Aztán persze eszünkbe juthat még egy kapcsolódási pont a két mestermű közt, mégpedig Krasznahorkai László, az író neve. Ha egy komolyabb beszélgetés témáját képezi a két film, alighanem Víg Mihály aláfestő zenéjét is megemlítjük és rendszerint ódákat zengünk a Tarr-féle hosszúbeállításos szerkezetről is, amely ha pontosan akarunk fogalmazni, valójában nem is Tarr nevéhez kapcsolható. Sokkal inkább köthetjük Medvigy Gábor operatőrhöz. Hiszen ahogy nincs nagy rendező jó író vagy jó zeneszerző nélkül, éppúgy nincs jó operatőr nélkül sem.
Az egyéb elismerései mellett Balázs Béla-díjjal és Magyarország Érdemes Művésze díjjal is kitüntetett operatőr ráadásul eleinte nem is volt benne biztos, mivel akar foglalkozni. És hogy mindez csupán annak lenne köszönhető, hogy meg akarta úszni a besorozást? Többek közt erről is vall Medvigy Gábor az alábbi interjúban.
Mikor döntötte el, hogy filmmel szeretne foglalkozni? Mindvégig a kamera irányítása volt a cél, vagy dédelgetett rendezői álmokat is?
Ha nagyon messziről akarom kezdeni, akkor azt mondanám, minden azzal kezdődött, hogy tíz éves koromban vásároltam egy fényképezőgépet. Tulajdonképpen tehát ez a dolog már gyerekkorom óta érdekelt, viszont az érettségi után halvány fogalmam sem volt arról, hogy mivel akarok foglalkozni. Egyetlen dolgot tudtam: nem akarok katona lenni. Hogy megússzam a besorozást, elmentem a Dési Huber Szakmunkásképző Intézetbe, ahol fényképészetet tanítottak, ezután pedig felkerültem a Filmlaborba. A lényeg tehát, hogy fotográfusként kezdtem, tagja lettem a Magyar Fotóművészek Szövetségének és egy biztató karrier előtt álltam. Az Iparművészeti Főiskolán akkoriban még nem volt fotósképzés, így az egyetlen hely, ahova el lehetett menni tanulni, a Színművészeti Főiskola filmoperatőr szaka volt. Akkoriban több amatőrfilmes táborban is megfordultam és forgattam néhány filmetűdöt, de nem gondoltam véresen komolyan ezt az irányt. Mindenesetre volt bennem egyfajta hiányérzet, úgy éreztem, volna még mit tanulnom. Mikor végül harmadszorra felvettek, tépelődtem azon, hogy fotósként nekiálljak-e pénzt keresni, vagy beüljek még négy évre az iskolapadba. Végül a tanulás mellett döntöttem, a dolog pedig szerencsésen sült el, nem volt még diplomám, amikor Tarr Bélával leforgattuk az első közös filmünket, a Kárhozatot.
Konkrét rendezői ambícióim nem voltak és noha készítettem azóta néhány dokumentumfilmet – amit nem szégyellek, ez mindenkit elér –, ettől azért nem lettem rendező.
Több magyar rendezőóriással is dolgozott együtt. Kivel tudott legjobban együttműködni?
Maár Gyulával. Tarral munka közben sok mindenben nem értettünk egyet, de a kész filmek miatt nagyon fontosnak tartom, hogy volt alkalmunk közösen alkotni, Kamondival pedig olyan szinten tudtunk együtt működni, hogy a végén már egymásra nézésekből megértettük, mit akar a másik. Janisch Attilával is öröm volt forgatni, bár egyáltalán nem volt könnyűnek mondható. Maár Gyulával viszont – bár csak egyetlen filmet csinálhattunk közösen – egészen különleges volt a helyzet. Nemcsak azért, mert tizennégy nap alatt sikerült leforgatni egy játékfilmet, hanem azért is, mert a vele töltött háromnapos filmelőkészítés számomra felért két szemeszter egyetemi oktatással. Maár Gyula művészettörténetből, filozófiából, esztétikából és egyáltalán olyan szinten művelt volt, hogy minden vele töltött percet ajándékként éltem meg – nem beszélve kivételes, egyedülálló humoráról. Egy feszült pillanat sem volt a fogatáson, mégis működik a film!
Tarr Bélához fűződő kapcsolatát milyen szavakkal írhatnánk le?
Igazság szerint erről nem szívesen beszélek. Ha nagyon akarnám, úgy tudnám finoman jellemezni a dolgot, hogy a viszonyunk minden forgatás végére megromlott. De szerencsére most már jóban vagyunk.
Az főiskolán Koltai Lajos osztályába járt. Hálás neki? Van olyan dolog, amit kizárólag neki köszönhet a mesterségét illetően?
Koltai praktizáló operatőr volt, így nem tudott mindig velünk lenni. Két dolgot azonban nem tudok elfelejteni vele kapcsolatban. Az egyik az, hogy az első félév vége felé, mikor gipszfejeket fényképeztünk, Koltai tartott egy fotóelemzést, ahol mindannyian öt-hat fényképet vetítettünk le. Ez a foglalkozás délután kettőkor kezdődött és olyannyira érdekfeszítő volt, hogy szinte észre sem vettük, hogy este tizenegykor lett vége. Egyszerűen elképesztő volt, milyen részletességgel tudott képet elemezni. Rengeteg olyan dolgot is megfogalmazott, melyre az „alkotója” valószínűleg nem is gondolt a kép készítése közben. A másik ilyen emlékem, hogy a főiskola vége felé, magával vitt minket Bélafalvy Balázzsal Münchenbe, egy világítási workshopra. Egy nap alatt körülbelül tizenöt-húsz hangulatot készítettünk el és bár a létrehozásukat Koltai irányította, mégis Balázs és én vettük fel őket, tehát ez egy nagyon komoly gyakorlati élmény volt számomra – és egyszersmind öröm is, hogy sok mindenhez konyítottunk már ekkor.
Azóta már Ön is tanít, most épp a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán. A Koltaitól ellesett módszert alkalmazza hallgatói oktatása közben, vagy teljesen más módon közelíti meg a témát?
Valójában Koltai sem „önmagát” tanította, sőt alapvetően nem is abból állt nálunk az oktatás, hogy Koltai vagy Illés György megmondták, hogy mit hogyan kell csinálni. Tulajdonképpen már az elejétől be voltunk lökve a mélyvízbe és nekünk kellett megoldani, saját elképzelés alapján a feladatokat. 35 mm-es filmre készítettünk világítási gyakorlatokat és ezeknek aztán volt egy igen komoly elemzése, ahol mindenki megtudta a munkájáról, hogy mi az, ami rendben van és mi nincs. Főként tehát a saját és társaink hibáiból tanultunk.
Én jelenleg egy kameramanosztályt tanítok. Ahhoz próbálunk ragaszkodni, hogy a hallgatók fél évig csak fényképeket készítsenek az operatőri gyakorlatokon és csak utána nyúljanak kamerához. Valójában persze nem létezik recept operatőrök oktatásához. Tanítani lehet a világítást vagy a plánozás módszereit, tengelyeket, nézésirányokat és mozgást, de sikeres csak akkor lehet ez a tevékenység, ha a gondolkodás igénye felébred a fiatalokban. Mi, oktatók tulajdonképpen arra szerződünk, hogy lehessen tőlünk kérdezni és hogy kérdéseket tegyünk fel. Ha valaki megoldandó problémával fordul hozzánk, remélhetőleg tudunk neki segíteni, jó esetben helyes irányt mutatni, de a hallgatóknak alapvetően maguktól kell ráérezni, megtapasztalni a fotografálás nehézségeit és örömeit. Van programunk, tematikánk, telve vagyunk jó szándékkal, a lényeg azonban valószínűleg taníthatatlan.
Olyan operatőrt esetleg tudna említeni – akár magyar, akár nemzetközi pályán –, akire azt tudná mondani, hogy valóban mestere a szakmájának?
Többet is tudnék, de a mester egyértelműen Tóth János és ha már itt ülünk Erdélyben, akkor Vivi Drăgan Vasile nevét emelném még ki. A fiatalabb generációs magyarok közül rendkívül ígéretesnek tartom Maly Róbertet, Erdély Mátyás pedig több mint kiváló munkaerő.
Legutóbb 2010-ben vett részt játékfilmes projektben. Tervez még operatőri minőségben visszatérni a filmszakmába?
2006-ban – amikor egyszerre három filmem is volt a Magyar Filmszemlén – úgy éreztem, hogy jó passzban vagyok, folytatni tudnék egy jó szériát. Eszembe sem jutott akkor, hogy döcögős lesz a jövő. 2010-ben Makk Károllyal befejeztünk egy filmet (Így ahogy vagytok), aztán slussz. Ennek egyik oka a filmtámogatási rendszer átalakítása, illetve az, hogy a jelenlegi politikai vezetés finoman szólva nem filmrajongókból verbuválódott. Nem én voltam/vagyok üldözött, hanem az egész szakma, de közrejátszott még egy részben természetes generációs váltás is. Mindenesetre az operatőr addig képes minőségi munkát végezni, amíg az agya, idegrendszere és a teste egyszerre működőképes. Úgy érzem, össze tudom drótozni magam tehát, ha van miért. Most van két felkérésem, de ezekről egyelőre még nem nyilatkoznék – és nem azért, mert babonás vagyok.
Szívesen újranézi már elkészült munkáit?
A legritkább esetben nézem meg őket. Általában csak akkor, ha szeretném megmutatni valakinek, mert kíváncsi vagyok a véleményére. Régen készült filmet újranézni viszont időutazás számomra, emlékek pergetése és egyben szórakoztató kontroll, hogy mennyire emlékszem a dialógusokra.
Ha mégis úgy hozza a sors, hogy belenéz korábbi filmjeibe, elgondolkozik azon, hogy mit csinálna másképp, vagy rendszerint elégedett munkájával?
Azt hiszem, ha egy operatőr maradéktalanul elégedett a munkájával, akkor ott valami baj van. Természetesen miután befejeztem a dolgom és a film működik, alapvetően jól érzem magam. Nekem addig kell próbálkoznom, amíg még lehet valamin változtatni. Nem szívesen kesergek később azon, hogy mit kellett volna másként megoldani.
A kritikusok milyen szinten befolyásolják a munkához való hozzáállását?
Mindig elolvasom a kritikákat, de mire megjelennek, már elvégeztem a dolgom. Lehet persze bosszankodni rajtuk vagy nagyokat röhögni, hogy néha milyen furcsaságokat írnak, de ez már éppúgy nem befolyásolja a végterméket, mint ahogy a kedélyállapotomat sem. Természetesen, mint minden halandó én is arra vágyom, hogy baromi jókat írjanak a munkámról, afilmről. Ha tükröt tartanak elénk, az nyilván hatással tud lenni az elkövetkezendő dolgozatokra.
Amúgy pedig csak a legnagyobb elragadtatással beszélhetek róluk, hiszen négyszer részesíttek a magyar filmkritikusok éves elismerésükben, amire nagyon büszke vagyok.
Nem tudom, hallott-e róla, hogy Gus Van Sant – aki saját bevallása szerint elkötelezett híve Tarr Bélának – nemrég tett egy olyan kijelentést, hogy ha tehetné, kockáról kockára újraforgatná a Sátántangót, ám a '98-as Psycho remake-jéhez hasonlóan már színesben?
Erről nem hallottam, de magát az ötletet a megtévelyedés egy minősített esetében születettnek érzem. A Sátántangónak elemi lényege a fekete-fehér színvilág, szóval lehet, hogy amit mondok, nagyon pofátlanul hangzik, de ha valaki megcsinálná színesben azt, ami valójában szándékoltan nem az, hát az olyasmi, mintha a táptalajt akarná végleg megszüntetni az eredeti gondolat gyökerei körül. Elképzelhetetlennek tartom tehát a dolgot.
Akkor vehetjük ezt úgy is, hogy közelebb áll Önhöz a fekete-fehér világ?
Igen, jobban szeretem, mint a színes filmet. Könnyebbnek tűnhet megteremteni, mert nem kell figyelni a színdramaturgiára, a ruhákra, a díszletekre, de már ez sem igaz teljesen. Szerintem egy jó fekete-fehér filmet elkészíteni, nagyobb kihívást jelent, mint egy színeset. Egy tarka, vagy akárcsak visszafogottan színes „világot” csupán tónusokra redukálni úgy, hogy az érdeklődésre tarthasson számot, lekösse és befogadóvá tegye a publikumot, komolyabb feladat. Másrészt ma a különössége, de talán inkább furcsasága miatt divat is lett a fekete-fehér és a legelviselhetetlenebb műfajokban használják jól és rosszul egyaránt.
Lehet jövője ennek a technikának?
Persze, hiszen a tébolydában szükség lehet emelkedettségre! Mindenképp van jövője. Másfelől tudni kell, hogy a színes film egy idő után egyszerűen lebomlik. Hasonlóan, mint amikor kitesznek egy plakátot tavasszal és őszre már csak egy kékeszöld emlékeztető marad belőle. Az amerikai filmgyártásban kitalálták annak idején, hogy bár Eastman Colorra (színes negatív )forgattak, utána készítettek erről három fekete-fehér színkivonatot. Ezek csak stabil, tartós fémezüstöt tartalmaztak és így szinte időt állók voltak. A három szalagot újra egymásra kopírozva bármikor elő lehet állítani új színes kópiát vagy negatívot. Ettől tárolhatók, felújíthatók, újrateremthetők a klasszikus hollywoodi színes filmek. Lehet, hogy azóta hatalmasat fejlődött a digitális képtárolás, de néhány éve amikor egy Filmvilág-beszélgetés apropóján foglalkoztam a filmes értékek megőrzésének gondjaival, mindössze két világcég létezett, akik az általuk gyártott aranybevonatú DVD-lemezekre száz év (!) garanciát vállaltak. Bizonyára lesz megoldás – vagy talán már van is, csak még túl drága.
Az analóg kópiához is így viszonyul?
Az, hogy ma Magyarországon szinte kizárólag digitális technikával forgatnak, egyfajta kényszer. Amikor négy-öt éve a mozilánc-tulajdonosok úgy gondolták, hogy jó lenne 3D-s filmeket vetíteni, akkor egész egyszerűen kiirtották az országból a hagyományos vetítőgépeket. Ez röviden annyit jelentett, hogy beszüntették a filmkópiák forgalmazását. Budapesten már csak talán hat-hét helyen láthat a közönség filmről filmet.
A Laborban most már egy héten csak egyszer tudják beindítani a filmes üzemet és akkor is csak akkor, ha szükséges. Nem termelhetnek veszteséget.
A világ számtalan részén, a mai napig az Eastman Color Negative-ot alkalmazzák, hogy aztán az erről bedigitalizált anyagot használják az utómunkához. Szerintem ez ma a legjobb megoldás, ugyanis a digitálisan forgatott képanyag – bár milliárdok szeme szokja meg és törődik bele akaratlanul is a látványba – valamiféle műanyag-hatást kelt.
Ha már ennyire benne vagyunk a film technikai részében, mi a véleménye arról a jelenségről, hogy a mai világban már majdnemhogy a karóránkon is nézhetünk filmeket?
Olyan film, amely egy karórán és a Berlini Filmfesztivál nagyvásznán is egyaránt működik, nem létezik. A készítés pillanatában muszáj tudni, hogy hova készül a film, ugyanis bizonyos dolgokat egyszerűen nem lehet kicsiben nézni. Hogy volna élvezhető például egy nagytotál karórán? Mozi nélkül mozifilmet nézni agyrém. Abba ne is nagyon menjünk bele, hogy manapság a házimozi-rendszerek vagy az internet miatt az emberek leszokófélben vannak a mozizásról. Nem csak a magyar filmek nem csinálnak jegybevételt, hanem általában nincs közönség. Az emberek már másként, kevesebb odafigyeléssel nézik a filmeket, főként amiatt, hogy már minden elérhető otthon is, ahol bármikor ki lehet menni például sörért, miközben megy a film. A 80-as évekig egy fiatal társaság csak moziban nézett filmet, sokszor fél éjszakán keresztül beszélgettek, vitatkoztak róla és voltak olyan filmek, amelyeket kínos volt nem megnézni. Ez a fajta közösségi filmélmény viszont sajnos mára eltűnőben van. Tréfálkozás nélkül mondom, hogy – nem feladva klasszikus módszereinket – azon is gondolkozni kellene, hogyan lehet tartalmas üzeneteket küldeni karórákra, elejét véve a teljes elhülyítésnek.
Mennyire követi a Filmalap által finanszírozott friss magyar filmek útját?
2010 után, háromévnyi indokolhatatlan kényszerszünet elteltével Szászé volt az első, befejezett film és egyben világsiker, aztán Mundruczó Cannes-i elismerése következett, idén pedig Pálfi tarolt Karlovy Varyban. Miközben repesek a boldogságtól a sikerek miatt, keserű szájízzel veszem tudomásul, hogy ezek a nemzetközi elismerések hitelesíteni látszanak egy rossz, illegitim bírálati és elosztási rendszert. De azért várom a friss filmeket, mert úgy tűnik, mostanában már több is készül.
Ezek a filmek jórészt mind műfaji keretek közt készültek, úgy véli, ez a hollywoodiasságra való törekvés rossz irány lehet a magyar film számára?
Ez nem rossz irány, hanem botrány. Létezik egy nem is annyira új, amerikai forgatókönyvírói tankönyv, egyfajta receptkönyv, amelyben leírják, hogy a játékfilm hányadik percében és milyen időközönként kell történnie valamiféle változásnak, fordulatnak a siker érdekében. Ezt, mint lehetséges módszert elképesztőnek tartom. Komolyan azt akarjuk megvonni magunktól, amiben különbözni tudunk?
A kelet-európai filmeseknek más rugóra jár az agyuk, mint a távolabb élő filmkészítőknek. Olyan filmeket volna tehát értelme csinálni, amelyek magyar agyból születnek és a saját közegükben készülnek el, ugyanis így lehetne megmutatni a világnak, hogy nemcsak Fütyülős barackpálinka és Pick szalámi létezik Magyarországon, hanem itt emberek élnek, akik gondolkoznak a világról. Ha önjelölt tudósok, esztéták vagy statisztikusok, ha csakis üzletemberek mondják meg, hogy egy történetet miként kell elmesélnünk, akkor bocsánat a kifejezésért, de baszhatjuk az érzékeny lelkünket és a finom árnyalatainkat.
Tehát nem arról van szó, hogy a hollywoodi filmeket nem tekinti filmnek, csak hogy nekünk nem ezt az útvonalat kellene járnunk.
Persze, hogy léteznek kiváló hollywoodi filmek. Azt viszont tudjuk, hogy a filmiparban nem szívesen adnak pénzt arra, ami nem rentábilis. Magyarországon a filmgyártásban profitot termelni külföldi bérmunkákkal lehetséges. Ez működik is, mert ha nem így volna, nem forognának nálunk olyan produkciók, amelyeknek költségvetése rendre többszöröse a törvényben rögzített éves állami támogatásunknak. Ezek komoly adóbevétellel járnak. A szét nem osztott pénzekből viszont olyan filmeket kellene létrehozni, amelyek kortárs jelenünkről akarnának szólni, hatalmas ambíciókkal és odaadással. Nevetséges kasszasikerre menni akkor, amikor nem szívesen költenek az emberek mozira!
Ehhez pedig még annyit, hogy nem kerülne nagyon sokba minőségi kultúrára költeni ma, amikor gyomorforgató, propagandacélú, az egész közmédiát átfogó műsorfolyamokra bokázzák el a pénzt. De természetesen csak álmodozom...
