A You Don't Know Jack című, 2010-es HBO-produkciónak nincs valódi hírverése (hisz alapvetően tévére kalibrált), egyelőre nincs (elő)története sem (túl kevés idő telt el az áprilisi bemutató óta), ám van benne s körülötte néhány olyan húzónév (a rendező, Barry Levinson, s a színészek közül Al Pacino, Susan Sarandon, John Goodman), akik érdekessé tehetik a produkciót.

A történet-váz kísérteni látszik (engem) az utóbbi hetekben: könyvben is, filmben is ismételten belebotlok az eutanázia kérdéskörébe. Milyen körülmények között nyújthatunk segítséget nagy fájdalmaktól, leromlott életminőségtől szenvedő embertársunknak, az általuk egyedüli lehetőségként látott halálba lépéshez? Mindezt persze úgy, hogy a törvényes kereteket se hágjuk át, hisz akkor terminológiától, országtól függően öngyilkosságban való segédkezéssel, avagy gyilkossággal vádolhatnak. Ezt köríti vidéki, esetenként a humortól sem visszariadó melodrámává a Belső tenger (Mar adentro, r. Alejandro Amenabar, 2004), amikor a mozdulatlanságra ítéltetett (s Javier Bardem által alakított) férfi világát skicceli fel, s ugyanebből kanyarít pszichológiai karakterajzokkal tűzdelt, mozgalmas cselekeményű tévédrámát a You Don't Know Jack. Az európai vízió már-már mazochisztikusan lehorgonyoz a meghalni vágyó (férfi) „belső tengerének” s a külső partoknak a megjelenítésénél, a frissebb amerikai változat viszont nem enged a tettrekészségből, s az aktívan segédkezni óhajtó egykori patológus orvos, a kurrensen bioetikával foglalkozó Jack Kevorkian törvény-változtató hányattatásaira futtatja ki a mozgóképes történetet.

Mindeközben, a nem mainstream babérokra törő amerikai (művész?-) filmek historizáló trendjének megfelelően, megelevenedik egy letűntnek ható világ. A múlt század (mily ósdinak tűnő) 80-as, 90-es éveiben vagyunk, ahol nincs internet s mobiltelefon, ellenben a sok divatjamúlt szemüvegkeret s kötött szvetter díszletei között az igazi civil elköteleződés és morcos kitartás példájával találkozhatunk. Kevorkiant, az örmény származású csodabogarat, aki két páciensnek nyújtott fatális segítségnyújtása között Bachot hallgat vinilről, fuvolázik s (tehetségtelenül másolt Francis Bacon-festményeket idéző) képeket pingál, új-Hollywood egyik legemblematikusabb színésze, Al Pacino formálja meg. A sok közelinek s szuperközelinek köszönhetően egészen közelről vehetjük szemügyre az eszközeit, ám ez mit sem von le a fantasztikus teljesítményből, amellyel ez a sajátos mozgású, beszédű, öltözködésű és gondolkodású figura megszületik a szemünk láttára. Kétségtelen, hogy Al Pacino a formailag csodabogárnak ható karakterek mestere (s Kevorkian mindenképp emlékezetesebbre sikerült, mint legutóbbi Pacino-élményem, az elfuserált velencei kalmár), kellenek viszont mellé az olyasfajta kemény, látszólag nem virtuóz jelenlétek, mint az eutanáziát pártoló s művelő doki segítői: azaz parókáit váltogató nővére (Brenda Vaccaro), avagy utolsó percig lojális segítőtársa s egykori boncnok-kollégája, a Frédiként megismert John Goodman.

Ennyiből is látható, hogy ez a film a komoly problémákat társadalmi dialógus szintjén feldobó, s mindezt brilliáns színészi alakításokkal elérő levinsoni receptre készült (az Esőember az autizmust s Dustin Hoffmant pozicionálta hasonlóképpen). Temészetesen elvtelen dolog az eutanáziát néhány sorban elintézni, akit ez érzékenyen érint, mindenképp nézze végig a filmet, sőt a filmeket, illetve olvassa el a regényeket. Továbblépve, a You Don't Know Jack-ban különösen szerettem a különféle képi textúrák s struktúrák érzékeltetésének vágyát, újságcikkektől amatőr videózáson át a már említett festményekig, amelyek itt a sok meghurcoltatáson s peren átesett, önmagát emberjogi aktivistaként definiáló Kevorkian doki életútjából szervesen bomlanak ki. Persze azt is hozzá kell rögtön tennem, hogy vajmi frivol dolog a szemcsés s életlen kép esszenciáján merengeni akkor, amikor a kép által rögzített helyzet a következő: a 30 éve gyógyíthatatlan, bénuláshoz vezető betegségben szenvedő férfi/nő az artikuláció szélén egyensúlyozva könyörög beszélgetőpartnerének, dr. Death-nek (ahogyan a média hamarost felcímkézi az aktív eutanáziát gyakorló orvost), hogy segítené őt át a Sztüx túlpartjára az általa eszkábált primitív szerkezet révén, amely úgy csöpögteti vénájába a szívbénító szert, hogy senkinek nem igényli a közvetlen gesztusát, segítségét, ergó senki sem inkriminálható a későbbiekben.

Mint minden jó tévéfilm, ez is képes az intimitás hangulatát megteremteni, még úgy is, hogy a valóban létező Kevorkian doki által az örökkévalóságba átsegített 130 páciens jó részével, illetve a halálukkal is alkalmunk van megismerkedni. A túlzott pszichologizálás (elsősorban a főszereplő örmény családi katasztrófájának felvázolása) kétségtelenül fontos eleme az intimitás megteremtésének, no de ez legyen a legkisebb hibája egy HBO-márkájú tévéfilmnek. Susan Sarandon sajnos nyomába se ér az említetteknek a végső soron eutanáziára szoruló, amúgy évtizedeken át azért küzdő emberjogi háziasszony szerepében, s én hiányoltam az átgondolt zenei hangteret, no meg a rendezői gesztusokat is a film egészéből. Ez utóbbiakat, ha lettek volna (is), egyértelműen háttérbe szorította volna a zseniális Al Pacino-alakítása – s lehet, hogy ez is volt a cél. Ennyiben a film címe többszörösen felér egy önreflexív fricskával.