Lassan megszokjuk, hogy a totálisan gagyi és a nehezen befogadható, kísérletező fesztiválfilmek közé nem képes beékelődni egy stabil magyar közönségfilmes középút. Évről-évre feltűnnek olyan alkotások (Csinibaba, Kontroll, A nyomozó), amelyek többé-kevésbé fel tudják rúgni a magyar film status quo-ját, forradalmat azonban nem tudnak elindítani. Hasonlóra tör Orosz Dénes filmje is, de azért ne várjunk csodát.
A fenti helyzetből fakadóan megjelent a magyarországi filmgyártásban egyfajta sajátos relativitás, és óhatatlanul is az úttörők (Moszkva tér, Kontroll) vagy éppen katasztrófák (Álom.net, Szuperbojz) viszonyában tekintünk a legújabb filmekre. Ez a jelenség azért is összetettebb, mert mintha már maguk a gyártók is így gondolkodnának. Nehéz ezért megfogni a Poligamy-t, mert valószínű, hogy önmagában is megállná a helyét, ha el tudnánk vonatkoztatni a magyar műfaji film jobbára kritikán aluli teljesítményétől.
Nem könnyít a helyzeten a forgalmazók hozzáállása sem, amely úgy promoválja Orosz filmjét (amely egyébként sokszor emlékeztet a Felforgatókönyvre), mintha az a következő Terézanyu lenne. Az abszolút ötlettelen, és a filmről semmit sem mondó plakáton túl a filmmel nagyjából egy időben útjára indították annak valószínűleg teljesen fölösleges könyvváltozatát is. Ráadásul a filmet belekényszerítik a bevett romantikus komédia-műfajba, ami határozottan nem tesz jót neki. Merthogy a Poligamy ennél jobb alkotás lehetne, csakhogy iszonyatos balszerencséjére a producerei nagyon el akarják adni.
Ennek megfelelően a szóban forgó produkció is ugyanazokban a betegségekben szenved, amelyekkel az elmúlt 20 év többi közönségfilmes törekvése. Mindezek ellenére azonban nagy előnye Orosz filmjének, hogy képes végig szórakoztatni. Míg a legtöbb mostanában elkészült mű szinte szándékosan, mintegy brechti elidegenítő elemekként használja ezeket a hibákat, a Poligamy forgatókönyvén legalább látszik a törekvés, hogy levetkőzze őket.
A legnagyobb hiba, illetve inkább hiányosság talán, hogy nincsenek igazi filmszínészeink. A színházakból exportált színészek pedig a legritkább esetben képesek filmen is jól játszani – függetlenül attól, hogy valójában milyen színészi kvalitásokkal rendelkeznek. Csányi Sándor ugyanazzal a merev arccal és technikával játssza el a metróellenőr és forradalmár vízipólós után a főszereplő Andrást. Pedig András karaktere egyáltalán nem rossz, kellőképpen összetett, de sokkal jobban beleillett volna Csányi játéka a filmbe, ha egy kicsit engedékenyebb a játszott karakter felé. Az eredeti Lillából nagyon keveset látunk ugyan, de Tompos Kátya bájos színfoltja lesz a történetnek. Péterfy Borinak viszont határozottan nem kellett volna erőltetnie ezt a filmet. Miközben maga a pszichiáter-MILF karakter nagyon nagy telitalálat lehetne, Péterfy borzasztó játéka teljesen elrontja, közhelyessé teszi.
Az másik zavaró típushiba, amit a Poligamy sem tudott teljesen elkerülni, hogy néha olyan életidegen szavak, fordulatok, mondatok keverednek elő, amiket tényleg talán csak a magyar filmekben hallani. Teljességgel érthetetlen és dühítő, hogy a forgatókönyvírók, dramaturgok az ilyesmit hogy nem veszik észre, vagy ha észreveszik, miért nem irtják ki gyökerestül – merthogy borzasztó hatékonyan lehet vele gyilkolni a filmélményt. A filmen különben határozottan érződik, hogy a forgatókönyv ezúttal nem csak ürügy, pályázati anyag volt ahhoz, hogy a produkció elkészüljön (miközben lassan az is csoda, hogy van még magyar film, amelynek többé-kevésbé összeszedett forgatókönyve van – lásd ezt a Litkai Gergely-interjút).
A főszereplő András ráadásul éppen forgatókönyvíróként dolgozik, stabil magánélettel, biztos megélhetéssel. Unalmas (?) életét viszont dekonstruálni kezdi egy bizarr jelenség: barátnője, Lilla „szerepét” időről-időre más nők kezdik el betölteni. Miközben a lányok neve, és Andrással való közös múltjuk, sőt a barátaik is változatlanok maradnak, személyiségük mindig teljesen más lesz, mint az eredeti Lilláé. András pedig lassan képtelenné válik arra, hogy egységben tartsa szétesőben lévő világát, amit körülötte senki nem érzékel szétesőnek. A forgatókönyv nagy előnye, hogy általában eltalálja, hogy mikor kell visszalépnie, hagyni a történetet magától kibontakozni, viszont elég sok pontján hiányoznak az indokok.
Előszöris nem teljesen világos, hogy egyáltalán miért kell Andrásnak részt vennie ezen a bizarr utazáson, mivel az előéletéből nem úgy tűnik, hogy hiányozna valamilyen súlyos belátás vagy konklúzió. Hacsak nem az elkötelezettségtől való, egyébként nem túl súlyos félelme. Ez persze nem feltétlenül hiány, elképzelhető, hogy Orosz Dénes egyszerűen nem akarta túl didaktikusra írni a történetet. És végül is akárkire ráférhet egy kevés tanulság. De ugyanígy zavaros az események végkicsengése: miért épp akkor és miért úgy jön a konklúzió? És egyáltalán nevezhetjük-e konklúziónak? Ha igen, akkor mit tanult ebből a főszereplő? Mindezekkel együtt a Poligamy egyébként relatíve egységes filmnek mondható.
A film kvázi kulcsmondata egy (elsőre komikusnak ható) Popper Péter-előadásban hangzik el: egyszerre több mindenhez nem lehet hűséges az ember, csak egyvalamihez. Nagyjából ezt a problémát járja körül a film András sajátos „hűséges megcsalásaival”, szerencsére azonban azt nem vállalja magára, hogy valamilyen nehéz filozófiát akarjon átadni. Mindent számba véve, a Poligamy valószínűleg hosszú távon nem bizonyul majd a magyar műfaji film építőkövének, de legalább a jó irányba néz. És ha a produceri nyomás is az oka, hogy a végül nem üdvözölhetjük igazán jó filmként, egy kis bátorsággal talán többet is elbírt volna.
