A korábbi évek rossz tapasztalatai és keserű csalódásai miatt hiába előzte meg nagy várakozás Dyga Zsombor kamaradrámáját, egy kevés félsz mégis ott bújkált az emberben, amikor helyet foglalt a Mom Park mozitermében. A bő 80 perc megtekintése után azonban már világos, hogy Dyga legújabb rendezése a legkevésbé sem csalódás. Sőt, az idei Filmszemle egyik legjobb alkotása. Igen, a Köntörfalak nagyon jó film.
Először is Dyga Zsombor olyasmit csinált, ami mostanában nagyon ritka a magyar filmben: forgatókönyvet írt. Méghozzá nem is akármilyet! Eszti (Tompos Kátya) és Zoli (Elek Ferenc) egy nem túl jól sikerült randi után végül a lány lakásán kötnek ki, ahol szép lassan a felszínre kerülnek a karakterek először csak kisebb, végül pedig nagyon is fajsúlyos titkai és motivációi. A Köntörfalak forgatókönyve emellett láthatóan nem csak pályázati anyag volt, hanem valóban egy film alapja és gerince, amire lehet támaszkodni. És nagyon-nagyon örvendetes dolog, hogy látni végre ilyet is. Hála a jószerencsének, a fiatal rendezőt nem rántotta be a blőd vígjátékok világa, és egy nagyon bátor lépéssel olyan filmet, zárt kamaradrámát alkotott, amely annak ellenére, hogy kevés karaktert mozgat, távolról sem hullik a totális unalomba. Ráadásul amellett, hogy izgalmas és nem engedi elkalandozni a nézőt, az egyéni hang sem hiányzik belőle.
Másodszor pedig az említett forgatókönyv profi, kellően feszes, és ami nagyon fontos: csak kis nyomokban tartalmazza a magyar film állandó típushibáit. A fő cselekmény mellett folyamatosan kibontakoznak kisebb-nagyobb mellékszálak, amik végül visszakanyarodnak a fősodorba. Ráadásul az alaptörténet lüktetésének bemutatása mellett a rendező végig kézben tartja a mellékszálakat is. Dyga nagyon jól érzett rá, hogy hol kell feszesebbre húznia, vagy éppen kiengednie a könyv ritmusát. A talán kissé hosszú bevezető után végig fokozódik a film tempója, és minden túlzás nélkül elmondható, hogy képes végig magán tartani a figyelmet. Egyedül a film vége felé késik el egy kicsit az újabb fordulat. Ezek a hol apróbb, hol jelentősebb csavarok pedig nem torkollnak a néző által már szinte reflexszerűen várt hülyeségekbe. Még ha túlzás is azt állítani, hogy a film cselekménye életszerű, saját struktúrájából egyáltalán nem lóg ki, amitől Dyga filmje magasan kiemelkedik a jelenlegi közönségfilmek közül.
A film karakterei is – a forgatókönyvhöz hasonlóan – kellő pontossággal és odafigyeléssel (hogy azt ne mondjam: törődéssel) lettek megírva, a néző a film alatt fokozatosan, a cselekmény előrehaladásának ritmusában kapja meg az alakok jellem-darabkáit, motivációit, előéletét. Az alakok háromfelé ágazó hierarchikus felállása újra meg újra változik: hol az egyikük dominál, hol a másik, miközben egy pillanatra sem kalandozunk el (legfeljebb csak látszólag) a fő cselekményszáltól, az alapvető tempótól. A vetítés utáni rövid beszélgetésben is említett Theo van Gogh-mű, Az interjú mellett a Köntörfalak ebből a szempontból Richard Linklater Visszajátszásával is rokon.
Amennyire eltaláltak, és mélyen kidolgozottak a karakterek, legalább olyan remek a film szereposztása is. Tompos Kátya végre bebizonyítja, hogy nem csak szép tud lenni a vásznon, hanem jó színésznő is, Elek Ferenc pedig elképesztő színészi intelligenciáról ad bizonyságot. Rába Roland azonban még közülük is kiemelkedik, ő tényleg szinte zseniálisan formálja meg Gábort. Rejtély, hogy miért csak mostanában kap játékfilmes főszerepeket. Talán a Krétakör feloszlása is kellett ehhez, mindenesetre reméljük, hogy több lehetőséget kap majd a jövőben.
Jó látni, hogy végre elkészült egy olyan magyar film is, amiben az alkotók igyekeztek mindenre figyelni. Hujber Balász díszlettervező nem hideg és steril környezetet álmodott meg és hozott létre, hanem egy hihető, zsúfolt és nem utolsó sorban személyes (de legalábbis annak tűnő) teret, amely csak itt-ott esik kisebb túlzásokba. Eszti és bátyja lakása ezért nagyszerű helyszín a kibontakozó történet számára. Egy olyan zárt szerkezetű kamaradráma létrehozása, mint amilyen a Köntörfalak, egyébként is nehéz és rizikós vállalkozás, de az apró részletekre való odafigyelés nélkül egyenesen halálra lenne ítélve. Ugyanakkor a látványvilág és az operatőri munka egyáltalán nem hivalkodó, Marosi Gábor képei szinte már visszafogottnak mondhatóak. Mindezt úgy, hogy a film összképe több formai és műfaji jellegzetességet is magába olvaszt, és finoman járkál át egyikből a másikba.
A nem kifejezetten derűs hangulatú film a Szemle után, február 14-én, kicsit bizarr módon épp Valentin-napon kerül majd mozikba, addig remélhetőleg sikerül minél nagyobb közönséget toborozni neki. Ugyanis mivel a Köntörfalak kétségkívül az utóbbi évek egyik legfrissebb magyar játékfilmje, remélhetőleg – a pozitív kritikai visszhangok mellett – a nagyközönség számára is több mint kielégítő élmény lehet. A sok dicsérő mondat mellett nem ejtettünk szót a film gyengeségeiről, de a lényeg az, hogy Dyga Zsombornak éppen azt az űrt sikerült kitöltenie, ami mostanában olyan fájóan tátong a magyar nagyjátékfilmes palettán.