Kétféle filmes provokatőr létezik. Az elsőfajta harsányan-hangosan-csattogva szít botrányt, mint ahogy Pasolini, Jodorowsky, Makavejev vagy a fiatal Buñuel; a másik a szubverzív fajta: lassabban, csendesen mossa alá az ember morális tartóoszlopait, mint a késői Buñuel, Ferreri, Lynch vagy a jó öreg Herzog. A kalandos életű, sokat látott és tapasztalt német újhullámos most megmutatja, hogy mégis van értelme remake-et készíteni.

Nem mintha ennek a filmnek az alaptörténeten kívül bármi köze is lenne Abel Ferrara 1992-es, azonos című Mocskos zsarujához – annyira, hogy szinte csak azért kényszerülünk remake-nek olvasni ezt az új filmet (az azonos producer mellett, hát persze), mert éppen Ferrara mocskolta dühödt kirohanásokban Herzogot, meg egyáltalán mindenkit, aki remake-et készít. Az „eredetiben” Harvey Keitel hatalmas alakításában követhettük végig, ahogy egy New York-i überkorrupt zsaru eljut valamiféle kvázi-metafizikai vallásélményen keresztül a megbánásig. Herzog Bad Lieutenantjában (a továbbra is igen hülye hajú) Nicolas Cage a mocskos zsaru, de az egész történet átterelődik a Scorsese-filmekre hajazó NY-realizmusról és vallásos-etikai síkról a szürrealizmus és a cinizmus egymást igen eredeti módon metsző mezsgyéire. Valamint New Orleansba.

Röviden: McDonagh felügyelő minden létező dolgot elkövet, ami törvény-, isten- és emberellenes. Drogozik, iszik, lányt futtat, fogad, csal, hazudik, lop, tessék nyugodtan kiegészíteni a listát. A bajok pedig az elkövetett bűnökkel együtt kezdenek nőni, tornyosulni. És nem, mégsem fog megbűnhődni, sőt, a film végére még elő is léptetik. Nem, ez nem egy spoiler volt, garantálom, hogy ettől még élvezni fogjátok a filmet – meg még amúgy is temérdek emlékezetes jelenet van benne, igazából amolyan Kubrick-módra ezekből áll össze a film, nem narratívadarabokból.

Egy nagyon fontos adaléka az „új” filmnek az, hogy megpróbálja megmagyarázni a figura drogfüggőségét, gonoszságát és cinizmusát egy Nemes Cselekedettel. Míg a Ferrara/Keitel-féle zsaru a film végére jut el a Színtiszta Gonosztól a Nemes Cselekedetig, addig Herzognál pontosan fordítva történik: a Katrina-hurrikán áldozatai után kutatva rendőrünk megment egy fulladozó rabot a börtönből, ­ egy masszív hátsérülés árán – emiatt kezd gyógyszereken élni, ami persze, hogy kokainhoz és a többihez vezet. A történet előrehaladtával rendőrünk egyre és egyre cinikusabb és gonoszabb lesz, s a szép az, hogy rendezőnk követi őt. Egy adott ponton annyira hülyét csinál Cage-ből és Val Kilmerből is, hogy lehetetlen nem drukkolni ennek a finom provokációnak: természetellenesen sok ideig, hosszú másodperceken keresztül bámulhat a kedves néző két igen ronda iguanát a képben, nagyon széles lencsén keresztül, míg a sokdolláros órabérű hollywoodi sztárok mindössze fényvisszaverő felületek, megfagyott díszletek lesznek ebben a beteg herzogi ötletben, szobroznak hátul a csúf gyíkok mögött, s a néző együtt röhög a rendezővel, ahogy az egy újabb zsánert gyaláz meg vidáman.

Egy kritikus Cage performanszát a Herzog-filmek klasszikusan idegbeteg Kinski-figuráihoz hasonlítja. Noha lehet valami az összehasonlításban, Cage és Kinski a filmtörténetnek nemcsakhogy egy lapján, de egy polcán sem fognak soha szerepelni, s nem azért, mert rossz lenne Cage alakítása (sőt, évek óta talán ez az egyetlen értékelhető neki); de míg a Kinski-őrülteket legdilisebb, legirracionálisabb pillanatukban is tudtuk egy nagyon kicsit szeretni, addig Cage az elejétől a végéig 100 százalékosan antipatikus marad. És ez nem is baj: egy mocskos zsarut nem is kell szeretni, talán épp az a szerep lényege, hogy a néző végig azt várja, hogy valaki lője már le ezt a seggfejt és szabadítsa fel a filmvásznat.

Szóval Herzog ismét provokál, pont úgy, ahogy mindig is provokált lehetetlenül wagneri feladatok elé állított főszereplőivel, törpéivel, analfabéta lelenc-zsenijeivel stb. Most azt mondja, hogy igen, lehet ronda hajad, lehetsz a világ legellenszenvesebb fickója, lehetsz a legkorruptabb rendőr, drogozhatsz literszámra, mert egyszerűen meghalt Mátyás, nincs Igazság a Földön, de mindenesetre New Orleansban semmiképpen nincs, s úgyis a tied lesz a gyönyörű Eva Mendes, úgyis kapitány leszel, úgyis előrejutsz, s ezt kapd ki: még morális elégtetelt is szerzel a film végén. Na tessék, Hollywood. S még iguanák is vannak benne, többször is.

Herzog Kinski halála után évekre eltűnt dokumentumfilmjei mögött. Egy pár éve már azonban erősen vissza akar térni (idén két filmje is versenyzett Velencében, épp ez volt az egyik), s a Bad Lieutenant egy újabb bizonyítéka annak, hogy Herzoggal számolni kell. Jöhet a következő.