…too young to die – énekelte Ian Anderson ironikusan, mindössze 29 évesen a Jethro Tull élén, a hetvenes évek közepén, amikor Al Pacino olyan legendás filmekben domborított, mint a Serpico, a Kánikulai délután (Dog Day Afternoon), vagy a Keresztapák.
Vágás, 2015-ben vagyunk: Anderson félig visszavonulva, korábbi nótájának önbeteljesítő jóslat mivoltát illusztrálandó zenélget ugyan, de hetvenes évekbeli, zseniális önmagát alig-alig tudja megidézni. Pacino pedig szintén filmezget, mert hát túl legendás színész, hogy meghaljon, de a rakendrollhoz – és úgy tűnik, az igazán jó szerepekhez – már túl öreg. Andersonnak és Pacinónak persze az égvilágán semmi köze nincs egymáshoz, de a Danny Collins szüzséje annyira körülírható az említett dallal, hogy fanyar szájízzel ugyan, de nem lehet nem felhasználni egy kis ironizálásra. Pacino ugyanis egy kiöregedett rocksztárt alakít, aki legalább harminc éve nem írt már új zenét, de végtelen turnéival és greatest hits-lemezeivel még mindig megengedheti magának a luxust, a bulikat, a kokaint, a nőket: egyszóval a rakendrollt.
Jóbarátja és ügynöke, Frank (Christopher Plummer) a sokadik születésnapjára egy fura ajándékkal rukkol elő: John Lennonnak a sztárunkhoz negyven évvel ezelőtt írt, mindaddig ismeretlen levelével. Ez természetesen – ahogy az efféle megváltásfilmekben történni szokott – felébreszti főhősünket, aki megpróbálja rendbehozni félrecsúszott életét: felkeresi házasságon kívül nemzett, soha nem ismert fiát, megpróbál új dalt írni, megpróbál kedvesebb lenni az emberekkel, megbocsátóbb lenni, nem drogozni, satöbbi. Ismerjük ezeket a „fordulatokat”. A leginkább talán a neogagyizmus (ne keresd a filmtörténeti szakkönyvekben – még!) irányzatába sorolható, tizenkettő-egy-tucat cselekményt csak a színészek mentik meg, úgy-ahogy.
De csak úgy, hogyha Pacino ripacskodó játékát egyfajta öniróniának fogjuk fel. Mintha csak a fejében folyamatosan játszaná az említett Jethro Tull-dalt, és közben egy fél (vagy negyed) kacsintással megpróbálná elintézni a néző számára, hogy ne haragudjatok, saját magamat szívatom. Másképpen ez a leereszkedően maníros önelégültség, ami a hetvenöt éves öregből sugárzik, csömört vághat a szánkra. Nem így Christopher Plummer: a doyenből alázat süt, akarva-akaratlan idézve a nemrég elhunyt, zseniális Sidney Lumet (aki mellesleg a legjobb Pacino-filmek rendezője volt) szavait: nincs kis szerep, csak kis színész. Sajnos, a szerepe tényleg kicsi, viszonylag keveset találjuk a vásznon, kárpótlónak Jennifer Garnert, Annette Beninget és a Gengszterkorzóból (Boardwalk Empire) ismerős Bobby Cannavale-t nézhetjük, a vicces és a patetikus (főleg utóbbinál) között oszcilláló szerepekben. Szerencsére patetizmusból viszonylag kevés van, így a film mindvégig a nézhetőség határán belül marad, sőt, néha még fel is kacaghatunk rajta, még ha igazából vakkanáshoz hasonlít is az a kacaj. Az is plusz pont, hogy csak egész picit fogták be Pacinót danolászni: nem zenés film ez, csak rocksztáros (időnként Lennon-dalbetétekkel tarkítva).
A Danny Collins a viszonylag korrekt Őrült, dilis, szerelem és a viszonylag uncsi Last Vegas forgatókönyvírójának, Dan Fogelmannak a rendezői debütje: a tengerentúlon, ahol zabálják az efféle „morcos öregember szembesül saját magával és megpróbál megváltozni”-sztorikat, a kritikusok is eléggé szerették. Kisebb ez a szeretet, amint kiderül, hogy az igaz történethez képest (amiből inspirálódott a film) egy fontos „apróságot” megváltoztattak. Egy teljesen más, akár sokkal nagyszerűbb film születhetett volna, ha kevésbé kellett volna Pacino egójához és perszónájához igazodni (bármennyire is önreflexíven tették azt): az eredeti (brit) folkzenész, Steve Tilston ugyan sikeres volt valamennyire, de messze nem az a fellengzős, saját repülővel és arcmását hordozó turnébusszal rendelkező nemzetközi rocksztár, mint amilyen a fiktív Danny Collins lett.
