Van valami szadisztikus abban, hogy Hollywood időnként újabb holokauszt-filmeket dörgöl az orrunk alá, főleg akkor, ha nem tud vele újat mondani, és csupán egy abszurd lelkiismeretként mintha folyamatosan emlékeztetni akarna valamire, amit ugyanakkor képtelen hitelesen megmutatni. A könyvtolvaj ilyen szempontból egyenesen groteszk, előrelátható fordulatai és művisége által – arról nem is beszélve, hogy ízléstelenül humorizál a lehető legkevésbé megfelelő pillanatokban. A forgatókönyv egyenletlen, a halmozott tragédia néha már unalmas, a film azonban mégis hordoz valamit néhány jelenet erejéig, amelyek egy remek film részei lehetnének.

A könyvtolvaj Markus Zusak ausztrál író hasonló című ifjúsági regényének filmadaptációja. A könyvet a The New York Times a „Harry Potter és a Holokauszt” címmel illette, mely dióhéjban (és néhány gyerekbaráttá átalakított, Anne Frank naplójából átvett motívum miatt) akkurátus jellemzése a filmnek. A műviség és előreláthatóság ellenére a szereplők szerethetőek (főleg egy tizenéves közönség számára), a film azonban nem a történelmi kontextust kellene erőltesse, sokkal inkább azt, ahogyan ezt a szereplői megélik.

A film mindentudó narrátora maga a halál (Roger Allam), aki meglepő módon a felhők közül tekint le potenciális áldozataira. Már a film elején kijelenti, hogy Liesel (Sophie Nélisse) felkeltette a figyelmét, így ő kivételes bánásmódban részesül. Az omnipotens narrátor jelenléte, monológja a film első öt percében előre semlegesít minden olyan hatást, melyet az ezután bekövetkező tragédiák beindíthatnának a nézőben. A halál narrációjának, impozáns és nyugodt hangjának funkciója egyértelműen a történet meseszerűségének hangsúlyozása, ehelyett azonban az egyébként is egydimenziós karakterek sorsát vázolja fel, hogy még véletlenül se érjen meglepetés.

A film főszereplője Liesel, aki kisöccsével és kommunista anyjával (Heike Makatsch) a nácik elől menekül. A kisfiú az úton meghal, Lieselt pedig egy bájos idős pár örökbe fogadja, így kerül a tendenciózusan Himmelstrassénak (Mennyország) nevezett utcába. Új apja a kedves, de ugyanakkor dekadens Hans Hubermann (Geoffrey Rush), akivel a lány a találkozásuk kezdetétől egy kimondatlan, huncut barátságot köt, fogadóanyja, Rosa (Emily Watson) ellenében, aki a „makacs és bosszús, de legbelül jóságos” szerepet játssza hármuk életében. Megjelenik a gyerekmesékből ismert, főhőst követő és segítő mellékszereplő is a szomszéd kisfiú, Rudy (Nico Liersch) személyében, aki természetesen már első látásra szerelmes lesz Lieselbe. A karakterek dramaturgián belüli hierarchiája egyértelmű, hiszen mind a főhős fejlődését, segítését szolgálják, azonban rajtuk semmiféle állapot- vagy álláspontváltozás nem észlelhető. A film mellékszereplői végig azok és olyanok maradnak, amilyennek az elején megismertük őket, tetteik, reakcióik így előreláthatókká válnak.

Az egydimenziós karakterek sorából csak Liesel válik ki, legfontosabb és legizgalmasabb kvalitásait viszont csupán megvillantják előttünk. Liesel karakterének mozgatórugója ugyanis a gyermeki kíváncsiság, mely miatt folyton könyveket lop. Ilyen szempontból – és a film történelmi kontextusa alapján – várható volt a nyilvános könyvégetés jelenete, ahogy az is, hogy Liesel elcsen egy félig égett könyvet ezek közül. Ami igazán izgalmas azonban, az a reakció, melyet a könyvlopás és az olvasás mániája kivált a kislányban: másképp kezdi látni a világot, metaforákban, lírai képekben kezd gondolkodni és beszélni. Ezen megnyilvánulások a film igazi kreatív magvai, melyeket azonban túl ritkán hintettek el: fölkeltik velük az érdeklődést, majd megszakítják a szálat. Liesel újonnan szerzett tehetsége, magatartása festőivé teszi a hivalkodóan szvasztikákkal díszített, militarista környezetet, melyben él. A szülei által a pincében rejtegetett zsidó fiú, Max (Ben Schnetzer) jelenléte kiváló alkalom azon fejlődésre, mely által Liesel végülis írőnővé válik (a film legszebb jelenete az, amikor Max megkéri a lányt, hogy írja körül a napot, mivel az ingerszegény, sötét pincéből semmit sem lát).

A könyvtolvaj magában hordozza azt a potenciált, mely által jó film lehetne, csupán a nem megfelelő, fölösleges elemekre fekteti a hangsúlyt. A film forgatókönyve meglehetősen egyenletlen, a karakterek nem elég árnyaltak. Túl nagy hangsúlyt fektet a náci kontextusra, és a halmozott tragédiák, melyek a szereplőket érik, egy idő után elvesztik hatásukat. Egyáltalán nem hiteles a stúdiószagúan berendezett berlini utca sem, s a történet további műviségéhez az is hozzájárul, hogy a fiatal szereplőket több év leforgása alatt látjuk, ők azonban a film végére is gyerekek maradnak. A film készítői kétségkívül a produkció kommersz oldalát tartották szem előtt, amikor eldöntötték, hogy a második világháborúból a már mindnyájunk által ismert közhelyeket (és azokat is átlátszóan, erőltetetten) mutatják meg. A valódi történet, Liesel belső története, melyet nem hagytak igazán élni, lenne olyan szívszorító és akár hiteles is, hogy könnyek közt távozzunk a moziból, így azonban csupán egy furcsa, émelyítő érzéssel maradtunk.