Ha valamiben, abban biztosan verhetetlen az amerikai film, hogy az élet legszürkébb, legszárazabb eseményeit is parádésan tálalja, túlfűtve érzelmekkel, azokból is viszonylag szélsőségesekkel. Teljesen mindennapos eseménysoroknak adja meg a drámai erő és a katarzis kiváltságát.
Két olyan műfaj van, ami külön figyelemre méltó ebből a szempontból: a tárgyalótermi filmek és az intim családi drámák. Száraz, személyes ügyekről szól mindkét műfaj, ahol általában maguk a szereplők is majd’ beleroskadnak a problémák megoldásába (vagy megoldhatatlanságába) – hát még a néző. És mégis, azt látjuk már sokadik évtizede, hogy az amerikaiak tudnak valamit. A kényelmetlen nyűgöket, a banális párbeszédeket és a kisemberi cécókat olyan drámaisággal viszik színre, mintha csak egy antik tragédiáról lenne szó – istenekkel és örökérvényű morális kérdésekkel. Pedig az amerikai film emberének gyakran csak annyi a hübrisze, hogy sose hajtja le maga után azt a rohadt vécédeszkát.
John Wells filmjének – mint a fent említett két műfaj oly sok más példájának is – az a legszembetűnőbb jellegzetessége, hogy színházból érkezett. Tracy Letts saját darabjából írta a forgatókönyvet, a végeredmény pedig pontosan ugyanazt a teatralitást használja (remekül), mint a Tizenkét dühös embertől kezdve a 60-as évek nagy Stanley Kramer-filmjein (Aki szelet vet / Inherit the Wind; Találd ki, ki jön vacsorára) át Mike Nichols sterilebb stílusáig (Testi kapcsolatok / Carnal Knowledge, Közelebb / Closer) megannyi közönségkedvenc. Nevezetesen: párbeszédek párbeszédek hátán, méghozzá olyan pörgős egymásutánban, mintha egy Leslie Nielsen-klasszikust néznénk drámai kiadásban. Belegondolni sincs időd az elhangzottakba, annyira gyorsan áradnak feléd az újabb és újabb mondatok. A sok nagy(ra dagasztott) szóból pedig némelyik csak betalál majd.
Az olyan filmeknél pedig, mint az Augusztus Oklahomában, elég sok szó találja telibe a néző lelkét, sőt kivételes esetekben még az eszét is. A kiinduló szituáció szerint egy idős házaspár férfi tagja eltűnik, a beteg öregasszony (Meryl Streep) pedig egyedül marad az ápolónőjével. Hamar kiderül, hogy a ház ura örök csónakútra indult azon a reggelen, így összegyűlik a család egy egész hétvégén át tartó halotti torra – meg hát azért is, hogy (talán az életben utoljára) nagycsaládként viselkedjenek. És tudjuk, milyen egy nagycsalád. Hangos.
Először is van itt nekünk egy cinikusra savanyodott költőnő (Julia Roberts) és elhidegült férje (Ewan McGregor). A középső nővér (Julianne Nicholson) az örök villámhárító szerepét tölti be, és persze kell egy felnőni sosem tudó „hülyepicsa” is (Juliette Lewis). A rokonsághoz tartozik még egy Benedict Cumberbatch, egy Chris Cooper és egy Dermot Mulroney által megformált figura is, a bónusz pedig a nagy szerepeket sosem kapó, habár nagyon is megérdemlő Margo Martindale. A színészgárda tehát bivalyerős – rájuk is épít a film túlnyomórészt. Wells pedig remekül vezeti a csapatot, élvezet nézni. És ez nagy szó, mert a karakterek között gyakorlatilag egyáltalán nincs is szimpatikus. Mégis: Julia Roberts az Erin Brokovich óta nem volt ennyire hiteles idegzsák, Streepnek is kijárt már egy újabb erős szerep az utóbbi évek bohóckodásai után, a leghangsúlyosabbnak szánt kettősük mellett pedig szerencsére nem vesznek el a többiek sem, hála a kiváló arányban felépített történetnek.
És hogy mi a történet? Na vajon mi. Piszkos családi zűrök, csukott(nak hitt) hálószobaajtók. Feloldhatatlan ellentétek, évtizedes sebek, örökké magunkban tartott nagymonológok. Mindez most kétórás játékidő feszes tempójában forrósodik, majd a kellő pontoknál robban is, méghozzá igazán profin: a filmben a néma csendek a legkínzóbbak. És ilyenkor bizonyosodik be az is, hogy Julia Roberts igenis jó színész. Pusztán állkapocs-mozgatással képes mindenkit elhallgattatni.
A családi élet hétköznapjait boncolgató filmek végeláthatatlan özönében érdemes elidőzni egy kicsit John Wells munkájánál. Már csak azért is, mert meglehetősen sűrű, első nézésre talán nem is lehet kellőképp ízlelgetni, csak lenyelni lehet egyben, rágás nélkül. Az olyan egyestéseknél, mint a Mindenki megvan, az Utódok vagy Az időjós (The Weather Man), ez rendjén is van, azokat jobb gyorsan lenyelni, máskülönben éreznénk, milyen híg. De az Augusztus Oklahomában egyértelműen abba a csoportba tartozik, amelybe az Átlagemberek, a Jégvihar (Ice Storm), a Birtokviszony (The Safety of Objects) vagy az Apu vad napjai is. Rágódni kell rajta. Mert legyintve továbbmenni könnyű, és közben azt mondani, hogy Roberts is csak egy újabb Oscar reményében vág tányért a falhoz – függetlenül attól, hogy ebben talán még van is némi igazság.
