A Casa de Mi Padre megbízható pedigrével rendelkezik: Will Ferrell és Adam McKay párosa már régen bebizonyította – Judd Apatow kisujját markolva – hogy bizony léteznek a másfél órányi, az élet bármelyik pillanatában hasznosítható idézettel telekörmölt vígjátékok. Így a Casa de Mi Padre esetében a Ferrell-McKay producer-páros egyértelműen jó jel.
Matt Piedmont neve viszont feltehetően csak azoknak zeng angyali üdvözletként, akik látták azt a megannyi remekbeszabott Saturday Night Live-jelenetet, melyet ő dirigált a Casa de Mi Padre-t is íróként jegyző Andrew Steele társaságában (ők ketten ma már a Funny or Die honlap őrületéért felelősek). Tehát a film kőkemény alapokon nyugszik, s annak ellenére, hogy koránt sem maradandó alkotás, mosolyogtató kuriózumnak könnyedén nevezhető.
A Casa de Mi Padre ugyanis paródia. Paródiája a mexikói-spanyol nyelvnek, melyet az egyesült államokbeli plebsz minden sarkon hall, de alig beszéli azt. A mexikói helyszín, valamint a többnyire spanyolajkú szereplők elvileg értelemszerűen ágyaznának meg e fennkölt nyelvnek, de a Telemundo hatása során kibomló késő-hollywoodi szappanos kamu-westernek szinte kizárólag délnyírségi angol kiejtéssel beszéltek szerencsétlen nézőikhez. A Casa de Mi Padre (látszólag) autentikus, de leginkább túlpörgetett és szinte énekelt spanyolja épp ezért válik egyrészt hiánypótló erőfeszítéssé, valamint a tesztoszterontól és dús érzelmektől felfűtött mexikói szappanoperák kifigurázásának elsődleges eszközévé. A film radikális idegennyelvűsége (csak felirattal nézhető) már önmagában egy szép vicc. Rengeteg humor árad a kommunikáció milyenségéből, a hanglejtésből, a hangsúlyokból, a dallamvezetésből, a költészetnek tűnő sorok giccses prezentálásából. Mindez pedig akkor válik igazán fület gyönyörködtetővé, mikor Piedmont és Steele ellentétező helyzetbe hozza a spanyol ékesszólást a Nick Offerman által alakított határrendőr szögletes, tahó spanyoljával. Will Ferrell pár hónap alatt sajátította el az adott dialektust, s olybá tűnik, hogy gyönyörűen beszéli, még ha – s itt érkezünk el a Casa de Mi Padre másik erősségéhez – közel sem tűnik mexikói karakternek.
A film igazi bája ugyanis a nyelvezet mellett a külcsínében rejlik. Piedmont és Steele stílusgyakorlatának gerince ugyanis a Telemundo formanyelvének tart olyan görbe tükröt, amilyenre alig akad példa vígjátéki berkeken belül. A mexikói szappanoperák hibaesztétikájának minden eleme ott lapul – de inkább tündököl – a Casa de Mi Padre rövidke 85 percében. Ormótlan crash-zoom közelítések, égbekiáltó folytonossági zűrök (Will Ferrel cigisodrását érdemes figyelni a kocsma-jelentben), hihetetlenül gyermeki festett hátterek, döbbenetes műlovak és műlovaglások, próbababák testdublőrökként, kötelezően elszakadó filmszalag, egekbe húzott kvázi-Technicolor színek, papírmasé sziklák, felületes utóeffektek, és lehetne még sorolni a tempót bénán leültető dalbetétekig és a zavarba ejtő szexjelenetekig. De a csúcs a Jim Henson Workshop által kreált hópárduc. A Casa de Mi Padre összetákoltsága a Leone-szerű, bájos főcímtől kezdve a stáblista után felbukkanó reklámparódiáig tobzódik a viccesebbnél-viccesebb formai fricskáktól, és már ezért érdemes rápillantani.
A közeg tehát egyedi, bájos, igazán műfaj-érzékeny. Amin a film elbukik, az a verbális humor inkonzisztenciája. Steele és Piedmont érezhetően a szövegkönyv kárára járatja csúcsra a formát, amiért hatalmas kár, hiszen a film – csúnya szóval – megcsináltságát a néző egy idő után nem észleli újdonságként. A forma jelen esetben nem keret, ami a dialógusokra, a csekély séma-cselekményre, a szereplőkre fókuszálná a figyelmet. A forma, a spanyol nyelv mellett, itt maga a film. Steele egész egyszerűen annyi humoros párbeszédet írt, ami egy Saturday Night Live-jelenetet tudna csak működtetni. A karakterekkel nincs baj, Ferrell hozza a szokásos „nagy gyerek” figurát, spanyol szövegelése a kevésbé vicces félmondatokat is képes kiemelni a középszerből, a film helyzetkomikuma pedig nélküle sehogy sem működne. Csupán csak kevés az igazán erős, vicces szöveg. Hiányzik Adam McKay, de nagyon. Mindez a többi szereplőre is vonatkozik. Gael Garcia Bernal és Diego Luna láthatóan nagyon jól szórakoznak együtt, túlgesztikulálásaik, túljátszott karaktereik mindenképp kiemelkedőek, csupán csak nem folyamatos verbális humorforrások, ahogy senki más sem a filmben. Nevettető villanásokból pedig nem tud építkezni a film.
A koherens, magával ragadó, idézhetően erős mondatok hiánya nagyon képes lerontani a Casa de Mi Padre összképét, s semmivé redukálni maradandóságát. Megannyi remek ötlet és tanítandó formaérzékenység veszik így el majdhogynem teljesen az újranézhetetlenség bugyraiban. Ugyanakkor mindenképp dicséret illeti Piedmontot és társait a koncepcióért, a kezdeményezésért, és azért a pár megülő poénért, amiken azért jókat lehet nevetni olykor-olykor. De a Casa de Mi Padre így csak egy erős közepes marad, amin talán majd a DVD-extrák segítenek, ki tudja.
