Woody Allen új filmjében ismét sanyarú sorsokat és feloldhatatlan konfliktusokat találunk, ám ezeknek inkább meredeken a mélybe kellett volna taszítaniuk a nézőket, majd visszarántani ismét a magasba. Nem komótosan, csigalassúsággal tenni egy kört, végül észrevétlenül megállni.
Woody Allen elképesztő sebességgel dolgozik: annak ellenére, hogy 82 éves, minden évben előrukkol egy-egy új filmmel, amit saját maga ír és rendez is. Nincs ez máshogy idén sem, most egy idegroncs anyát, egy menekülő gengszterfeleséget, egy piromániás kisfiút, egy pocakosodó óriáskerekest és egy vízimentőt eresztett össze egy vidámparkban.
Az 50-es évekbeli Coney Islanden járunk, ahol egy vidámpark szolgáltatja egy család cseppet sem vidám történetéhez a díszletet. Ginny (Kate Winslet), az épp negyvenedik születésnapját nyögő családanya egy osztrigabár pincérnőjeként temette el színészkarrierjéről szóló álmait. A színpadot piromániás fiára és a körhintát működtető második férjére, Humptyra (James Belushi) cseréli. Családi idillről szó sincs, a megkeseredett asszony felváltva üvöltözik mindkettővel, illetve saját bűntudatában fürdik, amiért megcsalta előző férjét. Kutyaharapást szőrével alapon összeszűri a levet a strand egyik életmentőjével (Justin Timberlake). Ebbe a puskaporos hordóba csöppen bele Humpty sok éve nem látott lánya (Juno Temple), aki gengszter férje elől keres menedéket a körhinta árnyékában, innen már csak egy ugrás az anya-mostohalány-életmentő szerelmi háromszög.
Holott ebben a filmben maga Woody Allen nem cameózik, mégis lehetetlen nem meglátni a saját történetét a vásznon. Az író-rendező Mia Farrow színésznővel élt együtt, amikor szemet vetett annak nevelt lányára, Soon-Yi Previnre. A nem mindennapi szerelmi háromszögből végül szakítás lett, Allen pedig azóta is boldog házasságban él egykori mostohalányával. Justin Timberlake karaktere emiatt egyértelműen Allen alteregója, ráadásul a film narrátora is: egy írói vénával megáldott álmodozó, aki a szemével a tengert és a fürdőzőket vizslatja, de a fejében állandóan forgatókönyveket gyárt.
Allen remekül helyezi bele a súlyos életutakat a vidámpark állandóan zenélő, hangoskodó, színes forgatagába. Az Apokalipszis most Oscar-díjas operatőre, Vittorio Storaro remek kompozíciókba foglalja a színfalak mögött drámázó családot. A leharcolt kis lakás ablakain túl mindig felbukkan az óriáskerék, a sötét zugba be-bevilágít természetellenes fénye – Allen rengeteget épített a fényjátékra. Szinte már tolakodó, amilyen túlzóan világítja meg a szereplők arcát a legélénkebb színekkel. A Wonder Wheel tökéletesen megállná a helyét színpadon is, ráadásul mintha a film is ezt sulykolná: ugye, hogy egy színházban mennyivel nagyobbat szólna? Ginny saját színpadának érzi a lelakott kis lakást: néha magára kapja elfeledett színészkarrierjének maradványait, és eljátssza a tragikus hősnőt. Színpadon katartikus is lehetne, ám a vásznon inkább mesterkélt, ahogy a sokadik nagymonológjának végén elsötétül a szoba, Ginny egyszemélyes színpada.
Vidámpark ide vagy oda, tragédiát látunk, csupa elfuserált élet robog a saját vesztébe, mégsem lehet igazán átérezni a szereplők helyzetét. Ginnyé a legnagyobb mélység, karaktere azonban egy percre sem lesz szimpatikus: az idegösszeroppanás szélén álló nő végigkiabálja és csapkodja a játékidőt, állandóan magában hordozza a feszültséget, de nem azt a típusút, ami jót tesz egy filmnek. Mickey, az életmentő hiába katalizátora az egész folyamatnak, meglehetősen esetlenül teszi ezt, ráadásul Justin Timberlake felejthető játéka sem javít sokat a karakteren. James Belushit viszont öröm újra viszontlátni a vásznon, az együgyű, mégis szerethető, a családja női tagjai közt vergődő férfiként. Winslet, annak ellenére, hogy Ginny karaktere maga a ripacskodás, jól oldotta meg a feladatát, ettől függetlenül a legkevésbé sem lesz szerethető. A színésznő egy interjúban elmondta: maga Woody Allen is úgy vázolta fel neki a szerepet, hogy „valószínűleg nem fog tetszeni”.
Feloldozás pedig nincs. Amikor a legnagyobb a káosz, amikor már minden borulna, hirtelen kikerül az egyenletből az ismeretlen, még mielőtt megoldódott volna a feladvány. Mégsem maradnak kínzó kérdőjelek a nézőben, mert ennyi elfuserált, egymást csak idegesítő karakter számára nem létezhet boldog végkifejlet. Nem viszed túlzásba a melodrámát? – hangzik el Ginny szájából, és a nézőkéből is. Egy alapjaiban véve izgalmas alaphelyzet látunk színpompás díszletek között, mégis túldrámázva és súlytalanul. Hiába a szép képek, és a jó színészek, erre az óriáskerékre nem sokan fognak kétszer felülni.
