Ezt a kérdést egy piros ruhás lány tette fel a könyv szerzőjének egy főiskolai előadáson. Goldman-nek pedig fogalma nem volt arról, hogy a lány miről beszél – vallja be könyvének már az első oldalán.
Aki egy rendszeres, lépcsőzetesen épülő tananyagnak gondolja Goldman művét, amelynek a végén már pontosan tudni fogja, hogy mi a háromfelvonás-struktúra, mi fán terem a „protagonist", az „antagonist" és a „contagonist", leginkább pedig a másodtéma, az nagyot fog csalódni. Ezekről jó néhány jobbnál-jobb könyvet lehet olvasni. Persze azért William Goldman az egyik legjobb hollywoodi forgatókönyvíró a keleti partról. Vagy ha úgy tetszik, az egyik legjobb New York-i filmíró, akinek nagyon magas az árfolyama a nyugati parton. És írt ezidáig huszonvalahány forgatókönyvet, olyanokat, mint Az elnök emberei, A nagy Waldo Pepper, Az üstökös éve, Butch Cassidy és a Sundance kölyök és jó pár regényt, olyanokat, mint A herceg menyasszonya, vagy a Maraton életre-halálra. Besepert két Oscar-t, néhány tucat egyéb díjat, regényei elkeltek néhány millió példányban. Valamit mégiscsak tudnia kell.
Goldman a tapasztalatairól beszél. Ez pedig a módszernél is többet ér, még itt, a Hollywoodtól messzi Kelet-Európában is. Élénk párbeszédet folytat az olvasóival, megkérdi, hogy még ott vannak-e, vagy kérleli őket, hogy ne olvassanak tovább, amíg végig nem gondolnak egy fontos problémát. A könyv úgy kezdődik, akárcsak egy jó forgatókönyv: a szerző kijelenti, hogy nyolc kerek esztendeje egyetlen filmet sem írt, amíg az azt megelőző nyolc esztendőben hét forgatókönyvét vitték vászonra. Vajon hogy juthatott ebbe a szörnyűséges helyzetbe? Az olvasó pedig a nyomozás közben betekintést nyer a szerző hét fontosabb forgatókönyvének születési körülményeibe, az újraírások kínjaiba és a filmmé válás kalandjaiba. Kiderül, hogy milyen nagyhatalom a producer, de még nála is nagyobb a stúdiófejes, a legnagyobb pedig maga a sztár. És ezek mind félőrült emberek, még ha első ránézésre nagyon normálisnak tűnnének is. Ami a legfontosabb, kiderül, hogy hogyan lehet megkísérelni túljárni az eszükön és megőrizni, megmenteni azt, amit szeretünk a saját forgatókönyvünkben.
A második részben Goldman híres filmek forgatókönyvének egy-egy jelenetét elemzi (Észak-Északnyugat, A hetedik pecsét, Kínai negyed, Fargo), a harmadik részben pedig négy eredeti filmötletet dolgoz fel, többnyire olyanokat, amelyeket újságban talált. Más szóval tálcán kínál fel a zöldfülű tanoncoknak egy-egy remek ötletet, boncolgatja őket, azon morfondíroz, hogy mit lehetne velük kezdeni. Itt már feladatot is ad „hű famulusainak", ami aztán az utolsó, „Nagy kaland" című fejezetben teljesedik ki, ahol egy kimondottan e könyv számára elkezdett és félbehagyott könyvet kell befejezni, illetve Goldman megad egy lehetőséget, majd a könyvet elküldi barátainak (jobbára Oscar-díjas forgatókönyvírók), akik ízekre szedve megkritizálják, és javaslatokat tesznek a jobbításra. A könyv végén az ő leveleik is olvashatók, így a „Nagy kaland" nemcsak egy bárgyú, de jószívű detektívnek és dúsgazdag feleségének az izgalmas kalandja, hanem egyben egy forgatókönyv születéséé is.
Goldman könyve izgalmas, szellemes és fordulatos. Szakkönyv létére lefekvés előtti esti olvasmányként is jól működik, és ha eddig nem is volt, a könyv végéig jó eséllyel megjön a kedvünk a forgatókönyvíráshoz. Végezetül álljon itt a bevezetés utolsó bekezdése – mintegy a cím magyarázataként: „Mi, történet-mesélők is hazudunk. Kénytelenek vagyunk. Körös-körül hemzsegnek az ötletek, a lehetséges történetek, de ez nem elég. Árnyalatokra van szükség, a részletek kidolgozásra, kezdésre és csúcspontokra: ez a mi dolgunk, ezért fizetnek bennünket. Azt kell megtanulnunk, melyek a legjobb hazugságok, más szóval azok, amelyek segítik a történet kibontakozását. Amikor megpróbáljuk megszülni a magunk kis történetét, mindnyájunknak elkel egy kis segítség."
William Goldman: Mit is hazudtam? – Egy hollywoodi filmíró tapasztalatai. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002, 555 old.
