Nem kell anime-rajongónak lenni ahhoz, hogy a Paprika című alkotást élvezhessük és értékelhessük. Egyrészt mert inkább csak a felszínen hordoz anime-sajátosságokat, másrészt mert ez a műfaj is ugyanolyan, mint bármelyik másik: tengernyi silány termék fölött ott villog néhány kiemelkedő és igazán figyelemre méltó darab. És ezek a figyelemre méltó darabok, nevezzük őket klasszikusoknak, (történelmi) kortól és (örökölt) kultúrától függetlenül bárki számára maradandó élményt jelenthetnek.
A Paprikát minden valószínűség szerint az ilyen klasszikusok között fogják számon tartani, hiszen igényes, intelligens, sokrétű, látványos, vagyis magán hordozza azokat a jegyeket, amelyek az örökkévalóságot szokták biztosítani egy mű számára.
A történet egy cronenbergi kis kütyü körül forog, amelyet a pszichiátriai intézet kétmázsás, ámde zseni munkatársa fejlesztett ki: ez a DC Mini, lényege pedig, hogy a fejre csatolva képes regisztrálni a páciens álmát, mi több, a terapeuták is lemerülhetnek a páciens álmába, hogy segítsenek neki megtalálni problémáik forrását és a kiutat. A gond ott kezdődik, amikor valakik több DC Minit is ellopnak az intézetből, mert innentől kezdve veszélyben forog mindenki, aki álmodik. A pszicho-terrorista a kollektív tudattalant célozza meg, és egy őrült álom – a halálba tartó karneváli menet, tele háztartási gépekkel, trombitáló békákkal, porcelánbabákkal, miniszörnyekkel – magával sodorhat, majd bekebelezhet bárkit, aki a szerkentyű hatáskörébe került. Ezt próbálja megakadályozni Kogawa nyomozó és a kettős identitású Chiba doktornő, aki a valóságban egy hűvös, aszexuális pszichiáter kutató, ám amikor lemerül a betegek álmába, vörös hajú, infantilis tündér (vagy micsoda) lesz belőle, akit Paprikának hívnak, és akibe mindenki szerelmes lesz.
A Paprika nemcsak egy egyszerű sci-fi detektívsztori. Először is, egyszerűnek semmiképpen sem nevezhető, mivel a lynch-i történetvezetés miatt lehetetlen felfejteni a cselekmény minden részletét. Ami persze nem azt jelenti, hogy értelmetlen lenne, csak ahol a logika csődöt mond, ott a látványra, az érzékekre és – végül is miért ne? – a tudattalanra kell hagyatkozni. Másodszor, ez a rajzfilm több annál, mint aminek mutatja magát. Amellett, hogy önmagában is érdekes, ráadásul a látványvilága is brilliáns, a Paprika tulajdonképpen óda a mozizáshoz. A filmipar mint álomgyár itt konkrét jelentést nyer a különböző filmes utalások révén (Tarzan, Római vakáció, Hitchcock, Kuroszava, Satochi Kon korábbi filmjei stb.), elhitetve a nézővel, hogy álom és film hasonló anyagból valók. Nem is olyan nehéz ezt elhinni, hiszen mindkettő erős szimbolikus tartalommal bír. A Paprika ezt különösen jól kezeli, nem tolakodóan és szájbarágosan, de határozottan.
Az intézet igazgatója például folyton trópusi növényekkel körülvéve vagy ezek közelében jelenik meg. Ő képviseli a természetet, az ősi, civilizálatlan világot, amely szembefeszül a technika vívmányaival, ugyanakkor kénytelen alávetni magát a technikának: tolószékben él. Vele szemben Chiba doktornő és társai a civilizáció hideg és gépies világában élnek, szögletes formák fogságában (a feltaláló egy ponton konkrétan beszorul a liftbe), ugyanakkor menekülni próbálnak ebből a világból.
Hosszan lehetne értekezni arról, hogyan játszik a film az emberi-növényi, óriás-törpe, racionális-szexuális ellentétpárokkal, vagy az Ödipusz-mítosszal, illetve a játék-elméletekkel. Mintha Satoshi Kon megpróbált volna mindent összegyűjteni, ami összefüggésbe hozható az álmokkal, és elrugaszkodást jelent a valóságtól. Természetesen ide tartozik a virtuális világ is („Az Internet és az álmok hasonlóak, nem gondolod?” – mondja Paprika a nyomozónak egy nagyon is valóságos chat-szobában – „Mindkettő olyan hely, ahol az elfojtott tudat vándorolhat.”), no meg a játékok, a tradíciók, az ikonok, a képzőművészet, vagy az irodalom. Az álmaikban fogságba eső szerencsétlenek különös halandzsa-szövegeket üvöltöznek, amelyek akár avantgárd verseknek is beillenének.
Ami e komplex alkotásból mégis a legmaradandóbb, az a groteszk halálmenet, a konfettizáporban menetelő, zenélő-táncoló figurák sora. Nemcsak vizuális szempontból nagyszerű ez a jelenetsor, hanem másként is. Olyan, mintha megfogalmazná az alkotások hatásának és életének lényegét. Kicsit talán a mi életünkét is.
