Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál, 2012. január 25–február 5. Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál, 2012. január 25–február 5.

Világpremierek, kiélezett verseny, szűkebb válogatás

Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál, 2012. január 25–február 5.

Az európai fesztiválszezon és filmes piacok első nagy falatja a január végén kezdődő Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál. Itt kezdik zarándoklatukat a rendezők és producerek, a kritikusok, valamint a tévé- és fesztiválprogramozók. A szakmabeliek részvétele és elismerése sokat számít, de ez a fesztivál megteremti a köteléket a nézők és a filmkészítők között, és ügyesen egyensúlyoz a minőségi válogatás, a kommunikáció, a befektetés és a filmgyártás között.

A néhány éve oly sokat emlegetett gazdasági válság senkit nem kímél, még a neves és elismert rendezvényeket sem. A kultúrára és művészetekre szánt támogatás mindenütt csökkent és ez a panaszáradatokon túl azt is jelenti, hogy vagy a hiányokat kell pótolni, vagy át kell szervezni kicsit a műsort. Ez történt idén Rotterdamban is. A The Daily Tiger, a fesztivál napilapja első számában erről beszél az igazgató, Rutger Wolfson. Mi marad ilyenkor? Mi nem marad?

Nem változott a műsor beosztása, továbbra is volt „tigriscsíkos” versenyprogram és emelett a három fő kategória: Bright Future – az elsőfilmesek bemutatkozásához, Spectrum – a neves alkotók és sikeres alkotások válogatása és a Signals – ami néhány tematikus összeállítást foglal magába. A Sharper Focus elnevezés már sokmident elárul, bizony ki kellett rostálni a fiatal tehetségek alkotásainak 20%-át, de az is igaz, hogy már olyan méreteket öltött a katalógus, hogy a korábbi években nehéz volt követni, hol mi történik. Ezen felül lényeges, hogy ezen a fesztiválon nem csak egyszerűen néző a közönség, hanem gyakran résztvevője az eseményeknek: workshopok, beszélgetések, talkshow-k alkalmával, ezen felül adományokkal járulhatnak hozzá különböző filmek gyártásához is. Így nem csak az eladott jegyek és a szponzorok kénye-kedvére szorul az International Film Festival Rotterdam, hanem számíthat a hűséges közönségre is.

Kép a Le Havre / Kikötői történet című filmből

Cserébe a nézőknek is jár a kényeztetés, elsősorban neves produkciók és meghívottak, valamint látványosságok formájában. Nem csekélység, amikor Aki Kaurismäki Kikötői története (Le Havre) és David Cronenberg A Dangerous Methodja mellett a rendező jelenlétében világpremierben szerepel Takashi Miike legújabb produkciója, az Ace Attorney; hogy Michel Gondry tanítja a jelentkezőket filmet készíteni a Home Movie Factoryban és, hogy Serge Bromberg, a neves annecy-i animációs filmfesztivál művészeti igazgatója – aki egyben filmrestaurátor – tart egy Retour de flamme-showt (a kifejezés ez esetben a lángoktól megmentett filmtekercsekre vonatkozik), egy olyan szórakoztató vetítést és előadást, ahol szemüvegeket váltogatva lehet szemelgetni a 3D-mozi történetének válogatott darabjaiból Georges Méliès-től napjainkig. Ez épp elég ahhoz, hogy a fesztiválbarát nézők szívesen bevállaljanak szokatlanabb filmeket is, például a brazil filmgyártásnak az 1968–1987-as időszakból származó, B-szériás, erotikus és horrorisztikus darabjait, amelyek a Boca do lixo (The Mouth of Garbage / A szemét szája) válogatásba kerültek.

A kelet-európai filmek száma látványosan megnőtt (Románia és Magyarország sajnos gyengén képviseltette magát), nagyrészt a versenyprogramban szereplő orosz, szerb és lengyel filmeknek köszönhetően. Könnyen megeshet, hogy ez összefügg a rotterdami fesztivál új közreműködőjével, az Iskusstvo Kino filmkritikusával, Evgeny Gusyatinskiyvel, aki idén az orosz, közép- és kelet-európai filmek válogatásával lett megbízva. Ezek közül a Klip című szerb versenyfilm a zsűri egyik díjnyertes kedvence is. Maja Miloš rendezőnő olyan filmet készített, amelyben élethűen mutatja be a kortárs szerb tinédzserek kegyetlen világát úgy, hogy értelmet ad filmezőeszközének, a mobiltelefonnak. A jelenetek megkövetelik, hogy a szereplők közvetlen közelébe kerüljön a néző, és intim helyzetekben a legkézenfekvőbb kamera – a telefon.

Maja Miloš: Klip

Az egyedüli magyar film az egész fesztiválon egy, a Közép-Keletnek, illetve az észak-afrikai országoknak szentelt válogatásban szerepelt: az 1980-as Kalah című rövidfilmet Maurer Dóra rendezte és a Magyar Filmarchívumnak köszönhetően került bemutatásra.

Romániából meglepetésként egy új Radu Muntean-film érkezett, egy dokumentumfilm, amit állandó forgatókönyvíró-társával, Alex Baciuval készített. A Vorbitorban (Beszélőben) szerelmet vallanak a kamera előtt olyan párok, amelyeknek legalább az egyik tagja börtönben él. Nem lehet nagyon közel férkőzni a szereplőkhöz, egyértelműen csak egy-egy látogatás alatt történt a forgatás, de ez a televíziós dokumentumfilm mindenképp különleges képet fest a „gonosztevőkről”. Adrian Sitaru újabb megmosolyogtató rövidfilmet készített: a Cheful (A buli) ezúttal egy tömbház asszonylakóinak pletykatársaságát mutatja be jó humorérzékkel.

Ha pedig a versenyprogramot veszem górcső alá: a mezőny a Távol-Kelet (messze a legnagyobb számú film), Dél-Amerika és Kelet-Európa között oszlik meg. Ebből a szívem és a szemem egyértelműen Brazília és Kelet-Európa irányába húzott és így maradtam le több nyertesről. Ami viszont meglepett, hogy több alkotás közvetve a vendégmunkásokról szól, azokról, akik fáradságot és költséget nem sajnálva külföldre költöztek dolgozni és a látogatásaikkor azt méregetik, helyesen döntöttek-e, milyen megélhetési lehetőségeik lennének otthon, mit hagytak el, hogy anyagilag boldoguljanak, esetleg, hogy milyen egyéb társadalmi és politikai okai voltak annak, hogy külföldre szakadtak. Ide tartozik az első burmai film: Return to Burma (Gui lai de ren, r. Midi Z) rendezésében, a Voice of My Father (Babamin sesi, r. Orhan Eksiköy, Zeynel Dogan), valamint az In April the Following Year, There Was a Fire (Sin maysar fon tok ma proi proi, r. Wichanon Somumjarn). Ugyancsak közös e filmekben, hogy a főszereplők nehézségekbe ütköznek, amikor a gyerekkori ismerőseikkel, barátokkal, családtagokkal kell megtalálniuk a közös hangot, mintha idegenek lennének otthon. A Return to Burma és az In April the Following Year There was a Fire-ben ezen túl azt látjuk, hogy a fiatal generáció tagjaiból alig van olyan, aki nem azon ügyködik, hogy elhagyja az országot, talán még túlzás is, hogy erre korlátozódik a párbeszédek zöme.

Orhan Eksiköy, Zeynel Dogan: Voice of My Father

Mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Van, aki külföldön keresi a kenyerét, mások otthon kuliznak. Így például Leila Kilani filmjében, a francia–marokkói Sur la planche-ban, a főszereplőnők napközben garnélarákot pucolnak egy üzemben, éjjel meg Tanger „európai” városrészében csencselnek. Realista dráma, izgalommal és feszültséggel fűszerezve, egyike azon filmeknek, amelyeket szívesen újranéznék máskor is. A film a cselekmény és a figurák miatt kemény, ugyanakkor érződik, hogy Kilani nem elítéli el a szereplőit, viszont őszinte érdeklődéssel figyeli, meddig mernek elmenni a kis tolvajlásokban.

Nosztalgiával eltelt, megható szereplők lakják be a brazil filmeket. Igaz ez a Sudoeste című brazil versenyfilmre is, amely a fesztiválkatalógus szerint Tarr Béla filmjeire emlékeztet (talán leginkább a Kárhozatra) gyönyörű, nagyon széles sávú, fekete-fehér képeivel. De ugyanennyire érvényes ez Julia Murat Histórias que só existam quando lembaradas (Történetek, amelyek csak akkor léteznek, ha emlékeznek rájuk) című filmjére is. Rita, a fiatal fényképész segítségével ismerkedünk meg egy képzeletbeli brazil falu közösségével: háborítatlanul töltik a hétköznapokat a vidék magukra maradt öregjei. A „természetes” cselekmény ellenére (reggeli kávézások, kenyérsütés, misehallgatás, ebéd és alvás) valami mindig a mágikus realizmusra emlékeztet. A pap bezárta a temetőt, ezért nem halhat meg senki és különben sem halhat meg a közösség szeretett pékasszonya, ha nincs aki helyettesítse.

Eduardo Nunes: Sudoeste

Ha végiggondolom, hogy mennyi film fért 6 napba, még szeretném folytatni a beszámolást és ajánlgatást, de a leírások nem olyan érdekesek mint maguk a filmek. Pedig minden bizonnyal szóba hoznám még a közönségdíj-nyertes Monsieur Lazhar-t, amit a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára is jelöltek, Umesh Vinayak Kulkarnitól a Deoolt (A Temple), Musa Syeedtől a The Valley of Saintst és Mohammad Rasoulof iráni rendezőnek a Good Bye-át, és még mindig nem állnék le. Úgyhogy maradnak a tervek: újabb ajánlók írása, ha netán a mozikba téved valamelyik rotterdami kedvenc és Rotterdam mint úticél jövő ilyenkor.

Philippe Falardeau: Monsieur Lazhar

A 41. Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál díjai

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Kapcsolódó filmek

Friss film és sorozat

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

  • Vérapó

    Színes akciófilm, thriller, vígjáték, 101 perc, 2022

    Rendező: Tommy Wirkola

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Friss film és sorozat

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

  • Vérapó

    Színes akciófilm, thriller, vígjáték, 101 perc, 2022

    Rendező: Tommy Wirkola