Idén először éreztem, hogy a rotterdami fesztiválnak egyre több cselhez kell folyamodnia, hogy megtartarthassa filmfesztivál-óriási státuszát. Egyre több hűségcsomag létezik a holland nézők számára és az európai államok állapotát vizsgáló válogatások tarkítják a műsort az Európai Unió támogatásával.
A filmpiacot idén is rengetegen látogatták és ez minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy évente több mint egy tucat nagyjátékfilm talál támogatást a Hubert Bals alapnál, amelyik idén ünnepelte létezésének a 25. évét. Talán még azt is mondhatnám, hogy a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál jórészt az iparnak és a filmgyártóknak él. A válogatásba csak néhány közönségkedvenc került be: a Nebraska Alexander Payne-től, a Her Spike Jonzetól, valamint Jim Jarmusch vámpírfilmje, az Only Lovers Left Alive. Így is ellátogatott Hollandiába néhány fesztiválsztár: a 2013-as Arany Oroszlán nyertese, a dokumentumfilmes Gianfranco Rosi, Lukas Moodysson, akinek a We are the Best című új alkotása zárta a fesztivált, és Apichatpong Weerasethakul, aki 2010-ben elnyerte az Arany Pálmát a Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire című alkotásával. Olyan filmekről van szó, amelyeket nem nézne meg bárki és becsületére válik a helyi nézőknek, hogy szívesen látogatják és támogatják ezt a nagyszabású rendezvényt.
Idén nehezemre esett megtalálni a fesztivál műsorának az összekötő elemeit. A témák nem fogják egybe a filmeket, formai vagy gyártói megkötéseket kell választanom, hogy írhassak a rendezvényről. De aki már járt Rotterdamban ezen a fesztiválon, tudja, hogy szervezői szeretik a válozatosságot és a művészeti igazgatók előnyben részesítik a különleges alkotásokat.
Mivel már nagyon nehéz sokkolni a közönséget – legalábbis a holland közösséget –, a hivatalos nyitófilm klasszikus indiai dráma volt, ami viszont olyan bátran közelíti meg a felvetett témát, hogy nehéz lenne elképzelni, hogy a rendezőnek, Anup Singh-nek a hazájában valaha is bemutatásra kerülne. A Qissa – The Tale of a Lonely Ghost (Egy magányos kísértet története) egy 20. század eleji szikh családról szól, amelyikben nem születik fiúgyermek. Ez társadalmilag olyan szégyen, hogy az apa (Irfan Khan) eldönti, hogy a legkisebb lányát fiúként neveli fel. Mivel a férfiak és a nők külön vannak választva, a fiú-lány egészen az esküvőjéig nem kell, hogy szembesüljön azzal, hogy neki női teste van. A tragédiát elkerülhetetlen és katartikus befejeződés tetőzi. A képi világ és a történet maga teljesen hagyományos és egyszerű, Tagore elbeszéléseit idézi, de az erőteljes, realista színészi játék segítéségvel annyira belopta magát a nézők szívébe, hogy elnyerte a Dioraphte közönség-díjat.
A másik szerencsés közönségkedvenc egy humoros amerikai független film, Alexander Payne Nebraskája, ami egy apa és egy fiú édeskeserű road-movie-ja, amelyben a korosodó szülő bedől egy reklámlapnak és elhiszi, hogy nyert egymillió dollárt. Miután egész életében vesztes volt, elindul gyalog Lincolnba, hogy átvegye nyereményét és, hogy bár egy napra hőssé válhassék a gyerekei és a gyerekkori szomszédai szemében.
A Nebraska fekete-fehér képei és vegeérhetetlen párbeszédei Jim Jarmusch korai alkotásaira emlékeztetnek. Ami azért meglepő, mert Jim Jarmusch legutóbbi filmje is bemutatásra került, de az Only Lovers Left Alive meglepő módon vámpírfilm. Tilda Swintonnak jobban áll az Eve nevű vámpírhölgy szerepe mint bármi más korábban, a sápadt bőre és az Apple-telefon, ami a kevésbé diszkrét reklámokat egy másik szintre emeli, évszázadok óta tartó, kedves szerelmi történet részese. Jarmuscht nem igazán érdekelte a vámpírság fizikai vonzata, mintha csak kihasználta volna a vámpírélet azon pozitívumait, amelyeken az HBO-s vagy Twilight Saga-alkotók keveset agyaltak. Például Adam és Eve imádja a zenét és az irodalmat, és hosszú ideje gyűjtik a műalkotásokat és a kedvenc kütyüiket, kivételesen érzelmesek és ragaszkodnak a múltjukhoz, ezen felül kreatív módon és álnevek alatt szerzik be a 0 negatív vérkonzerveket. Ki gondolta volna, hogy dr. Faust vagy dr. Caligari néven keresi majd valaki a betevő falatját a kórházakban? De a filmekben és a filmfesztiválokon még ez is lehetséges.
Érdekes volt erdélyi szemmel nézve az európai válogatás, mert Vlad Petrinek a 2012-es tüntetéseken forgatott dokumentumfilmjének, a București, unde ești? (Bukarest, hol vagy?) világpremierjén le lehetett tesztelni a külföldi nézők reakcióit, és itthon még várni kell majd rá a Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválig, mert akkor várható a hivatalos bemutató. Nagy Dénes Másik Magyarországa is az európai állapotok felmérését gazdagította Rotterdamban, felhívva a figyelmet Bukta Imre festőművészre, aki a vidéki élet nehézségeit vállalta magára, hogy közel élhessen azokhoz, akikről a művészete szól.
Izgalmas filmeket tartogatott a Hivos Tiger versenyprogram, amely annyira különböző stílusokat és alkotásokat képviselt, hogy nehéz elképzelni, hogyan is sikerült a zsűrinek döntést hoznia. Két brazil film is szerepelt ebben a válogatásban, Felipe Barbosa Casa Grandéja és Paulo Sacramento Riocorrentéje. Már ennek a két filmnek az esetében is két teljesen különböző alkotóval szembesült a néző. Az egyik film egy tehetős polgári családban zajló dráma, ami részben önéletrajzi ihletésű, míg a másik alkotás a társadalom szélére sodródott vagy éppen az önazonosságát kereső fiatalok lázadását ábrázolja kísérleti elemekkel és ritmusra szabott jelenetekben.
Vallomásjelleget öltött a Tatjana Božić dokumentumfilmje, a Happily Ever After, amelyben arra keresi a választ, hogy miért vallott kudarcot olyan sok kapcsolata, és hogy vajon ez mennyiben függött össze a kulturális különbségekkel? Sem egy romantikus orosz lélekkel, sem egy pragmatikus német férfival, sem egy szókimondó holland férjjel nem találta meg azt, amit keresett: a holtomiglan-holtodiglan boldogságot. A Concrete Clouds című thai–kínai koprodukció realista módon ábrázolja egy fiatal thai férfi életét, aki hazatér Amerikából, amikor megtudja, hogy az apja meghalt, és a múltján keresztül újból felfedezi önmagát.
A mágikus realizmus fele húz műfajilag a Viktoria, Maya Vitkova bolgár rendezőnő első nagyjátékfilmje, amely annak a köldök nélküli lánynak a történetét mondja el, aki a kommunista Bulgária szimbolumává válik, mert egy nemzeti ünnepen születik meg. Mivel mindenki elhalmozza figyelemmel a bolgár szocialista jövő csillagát, az anya külföldre szökési kísérlete kudarcot vall, és a család a keleti tömbben ragad. Szerencsére ennek a filmnek a sorsát sokan élőben követhetik majd, mivel Anca Puiu a koproducere és várhatólag a romániai mozikban is bemutatásra kerül hamarosan, akárcsak a többi rotterdami közönségkedvenc.
A 43. Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál nyertesei
Canon Tiger Awards rövidfilmes verseny:
- La isla (r. Dominga Sotomayor, Katarzyna Klimkiewicz, Chile–Lengyelország–Dánia)
- Giant (r. Salla Tykkä, Finnország–Románia)
- The Chimera of M. (r. Sebastian Buerkner, Nagy-Britannia)
A CineMart díjai:
- Eurimages Co-Production Development Award: Tabija (r. Igor Drljaca, Bosznia-Hercegovina)
- az Arte nemzetközi filmes díja: Happy Time Will Come Soon (r. Alessandro Comodin, Olaszország–Franciaország)
Lions Film Award:
- Lions Film Award: Love Steaks (r. Jakob Lass)
- Hubert Bals Fund Lions Film Award: Los Hongos (r. Oscar Ruiz Navia)
A központi versenyprogram díjai:
- Hivos Tiger Awards: Anatomy of a Paper Clip (r. Ikeda Akira), Han Gong-Ju (r. Lee Su-Jin), Something Must Break (r. Ester Martin Bergsmark)
- MovieZone Award: Jacky au royaume des filles (r. Riad Sattouf, Franciaország)
- NETPAC Award: 28 (r. Jayakody Prasanna, Srí Lanka)
- FIPRESCI Award: The Songs of Rice (r. Uruphong Raksasad, Thaiföld)
- KNF Award: To Kill a Man (r. Alejandro Fernández Almendras, Chile–Franciaország)
- Big Screen Award: Another Year (r. Oxana Bychkova, Oroszország)
A záróest díji:
- Winner Dioraphte Award: Qissa (r. Anup Singh)
- Winner UPC Audience Award: Nebraska (r. Alexander Payne)
