Képzeljünk el közösen egy világot. Ebben a világban nem létezik hazugság, nincsenek ámítások, bizalmi problémák vagy kishitűség. Mindenki olyan mértékben őszinte a másikhoz, hogy a kövérek nem érzékien teltek, a soványak pálcák, a pancserek vesztesek. Az van, amit látsz és hallasz. Most képzeljük ezt el közösen egy filmben. Késő. Ricky Gervais mindannyiunk elejébe járt.
De ezt már megtette korábban is, a 2001-es A hivatal (The Office) című nagysikerű BBC-sorozatával. Annak egyedi, nyers és szárított british humora aztán kapukat nyitott számára Hollywoodban, és onnantól kábé tudtuk, hogy mire számíthatunk. Amilyen jól kitalált beállításban indult a sorozat, úgy debütált ezzel a nagyjátékfilmjével is. Eredeti, sokat ígér, és humorral dolgozik. De 8 év „szünet” és egy médiumváltás nem garancia a biztos sikerre. Ilyen viszonylatban bizony Gervais saját magának is elejébe járt.
Ebben az őszinte világban, ahol még a „hazugság” fogalma sem létezik, megismerjük a szerencsétlen és kövér forgatókönyvírót, aki egy ismeretterjesztő-dokumentum-beszelőfejes filmgyárnak dolgozik (mert ugye fikció nem létezhet), és az igazság az, hogy nem jó benne. Miután kirúgják és albérletét is készül elveszíteni, elsüti az első hazugságát. Majd elsüti a másodikat, harmadikat, egészen addig, amíg pénzre, nőre, és világhírre tesz szert.
Sajnos, határozottan úgy gondolom, hogy ez az indíttatás csak az első 10 szituáció erejéig vicces, ami filmben mérve legfennebb 20 perc. Szerencsénkre számos kombinációt és lehetőséget kihasznál a film, cselekménye tele van fordulatokkal: hazugsága után Mark Bellison kapzsi lesz, elméletben pedig elég erős hitvallási kérdésekre derít fényt. A főhős ugyanis egy próféta metaforája, a „tízparancsolat” motívumát jeleníti meg, sőt mi több, bebizonyítja, hogy sokunk ideális, szűz, és hazugság által érintetlen utópiája valójában pont olyan ronda (vagy akár még rosszabb is), mint egy átlagos hétköznap a valódi életünkben. Sokunknak beválik ez az angolhumoros – de igazából Gervais-félének nevezném – offbeat poénzuhany, a producer-író-rendező-főszereplő által (amúgy jól) eljátszott fura tekintetek, kínos szünetek, halk beszólások számtalan variációja. Másnak nem. És igazán itt fog eldőlni, hogy a film tetszik-e vagy sem. Ezt nyilvánvalóan felvállalták, s úgyis több jó van ebben a filmben, mint amennyi rossz.
Lehet, hogy bizonyos szempontból maga a The Invention of Lying (A hazugság feltalálása), mint film, a legőszintébb ebben a játékban, inkább felhívná a figyelmet arra, amit mutat. Ebben a (mostmár úgy érzem) disztópiában pont annyi buktató létezik Mark Bellison számára, mintha csak hazugságban élne: ebben a világban a kóla cukros víz, a Pepsi ennek a helyettesítője, az öregotthon gonosz hely, a vallásos nézeteink megkérdőjelezhetőek. Szóval, akkor vegyük inkább egy tükörnek, amit szembetartottak a világgal 96 perc erejéig, akármennyire is torz, vagy görbe, akármennyire is nem értenénk egyet vele.
Eddig tartogattam, rágtam magamban, de mégsem bírom említésen kívül hagyni a csúf Jennifer Garner-foltot, amit a szép színésznő idézőjeles sztárságával odamaszatolt a filmre. Hajrá Hollywood, a terméket nyilván el is kell adni.