Ha nem is kérdezem, A düh elsõ tíz perce után meg tudnám mondani Radu Muntean kedvenc rendezõit: Cronenbergben és Kusturicában legalábbis biztos vagyok. De kezdjük elölrõl: a plakát nem gyõzött meg arról, hogy ezt a filmet érdemes megnézni. Ellenben mellette egy fénymásolt papírlapon használati utasításokat találok a filmhez. Köztük olyanokat is, hogy a film pattogatott kukoricával együtt fogyasztva káros az egészségre, hogy a mobiltelefonokat jó elõre ki kell kapcsolni, hogy ne tévesszük össze a sajátunkat a filmbéli szereplõkével. S hogy ne tévesszen meg senkit az, hogy a filmben játszik Adrian Copilu’ Minune¹, ez a film nem róla szól.

A film fõszereplõje Luca, akit A zseton és a betonból már ismert Dragoş Bucur alakít, s aki néhány ezer dollárral lóg Adrian Copilu’ Minune filmbeli apjának. A pénzt törlesztendő elvállal egy pilótáskodást egy megbundázott rallyn, de az elõírt vesztés helyett – úgy látszik, ez sem olyan könnyű – megnyeri a versenyt, és összetöri a kocsit. A tiltott városi rally, éjszaka, egy vasúti híd alatt olyan látványt nyújt, s úgy van összevágva, hogy méltó Cronenberg Karamboljához vagy bármely amerikai akciófilmhez. Egy piros pont indulásból.

Így az adósság háromszorosára nõ és Luca kap huszonnégy órát, hogy összeszedje a pénzt. Miközben barátjával, Feliével a „Minune” család palotájának kertjében sétál, az egyik lugasból cigány dal szűrődik ki. Arra indulnak, s már akkor úgy érzem, hogy egy Kusturica-filmbe tévedtem. Majd megjelenik egy ötéves forma cigány legény, s megkérdik, mi a neve? Perhan². Idézõjel bezárva. Bár a kisfiú többet nem jelenik meg a filmben, a szellemidézés tökéletes. Még egy piros pont, de ezúttal csak a Kusturica-rajongók részérõl.

A kertben keringve egyszer csak megpillantják Adriant, s hallgatózás közben kiderül, hogy õ a nagy (vagy mérete alapján inkább kicsi) Õ megtalálásában reménykedik. Ez pedig fontos információ, mert másnap, amikor Luca összefut volt osztálytársnõjével, a kis Monával, rögtön eldönti, hogy összehozza Adriannal. Ez biztos lenullázza az apánál felhalmozott adósságot.

Persze ez nem mehet ilyen simán. De ekkorra már a remekül induló film veszített a sodrásából, és ez nem a szellemes filmes idézetek miatt van. Az alapozásnál van a probléma. Nem igazán értjük, hisszük el, hogy egy olyan cigányvajda-maffiózónak kedvében kell járni, aki önkényesen emeli az adósságunkat néhány ezer dollárral egyik napról a másikra. Ha nem más, a menekülés útja, amire végül két hátrahagyott hulla után mégiscsak rálép Luca, már a film elejétõl nyitva állt elõtte. Az sem világos, hogy ha menet közben beleszeret Monába, miért viszi el mégis, hogy felajánlja Adriannak? S ezektõl kissé zavarossá, súlytalanná válik a jól elkezdett, s a fiatal színészek által remekül játszott film. Ezek után a címbéli düh motivációját is csak homályosan sejtjük. Vivi Drãgan Vasile, a film operatõre, a rendezõ egykori tanára ismét új arcát mutatja meg a kamera mögül. Ezúttal egy ifjú titánt „alakít”, aki egyidõs rendezõjével, tökéletesen ismeri annak filmi világát, s a leghatásosabban viszi azt képre. A düh hibái ellenére beillik harmadiknak abba a sorba, amit A zseton és a beton (r: Cristi Puiu) és az Occident (r: Cristi Mungiu) neve fémjelez, s amelyről mint a román újhullámról szoktak beszélni. Legyen nagy taraja és kevés habja e hullámnak.

¹ A román manele zenei műfaj közismert előadója;

² Perhan – Emir Kusturica Cigányok ideje című filmjének főszereplője.