Egy, a fia nemi szervét levágó, majd azt felfaló anya; egy pénisztelensége miatt melankolikus fiú; egyönfeláldozó, kavicsok dörzsölésétől élvező apa. Dühös dél-koreai cenzorok. Két kritikus, két ellentétes vélemény a Filmtetten. Kim Ki-duk új filmje: Moebius.
Allegro Castrato [pró]
Ép eszű ember nem ül be úgy Kim Ki-duk-filmre (még egy ilyen, TIFF-szerű fesztiválon sem, ahol időnként teljesen random módon zuhanunk be különböző vetítésekre), hogy nem tudja, mire számítson. Elég sok nem épeszű ember volt szombat éjjel a Győzelem moziban: az edzettebb gyomrúaknak külön humorforrás volt – a meglévők mellé – , hogy a kevésbé edzett gyomrúak levegőért, vagy ki tudja miért kapkodnak. Valaki megkérdezte az említett Moebius-vetítés után, hogy miért nézek ilyen filmeket. Vállat vonva csak annyit tudtam válaszolni: jobb nézni, mint csinálni. És igen, valami ilyesmiről lehet szó Kim Ki-duk esetében: egy vékony üvegfal mögül nézzük, hogy az emberi létezés legextrémebb, életben megtapasztalhatatlan határait ecseteli a dél-koreai őrült zseni, hagyjuk, hogy összeszorítsa gyomorszájunkat és végbélgyűrűnket, csak hogy majd felszusszanva ballaghassunk haza a friss levegőn, azzal a bizonyossággal, hogy velünk ilyen nem történhet meg soha. Botrányfilm, igen (sőt, emellett a Nimfomániás egy szűzlány naplójának tűnik), meg fogja osztani a közönséget, és a kritikusokat is, igen.
Kim Ki-duk filmjei amúgyis mindig a határokat feszegették (elsősorban a jóízlését), de jelen alkotás annyira messze helyezkedik mindentől, amit akár ugyanazzal a betűtípussal lehetne írni, mint a normalitást, jóízlést, épeszűséget, hogy nem is érdemes nekifutni az efféle regiszterekben való dekódolásnak. Ez egyszerűen egy film, mégpedig emberpróbáló film, amely a címnek megfelelően leginkább egymással ellentétes, de végüli mégiscsak egymásbafonódó bináris oppozíciókkal foglalkozik: elsősorban gyönyör-fájdalom, önfeláldozás-önzőség, bűn-bűnhődés, vonzás-bosszú és végül, természetesen, élet-halál. Ödipális és médeai archetípusok kavarognak a minimalista történet bizarr keretei között, kevés szereplőjét (a két női figurát ugyanaz a színésznő alakítja, ezzel a fordított bunueli csellel ugyanazt éri el, mint A vágy titokzatos tárgya: egy univerzális, de többarcú nőalakot hoz létre) úgy mozgatja Ki-duk, hogy a hűtlenségről a szadizmuson keresztül az incesztusig hamar végigmennek az emberi (és emberentúli) szexualitás jónéhány létező és mindeddig elképzelhetetlen variációján.
Ha megállna valahol félúton, vagy a vége felé, akkor csak egy idióta polgárpukkasztás lenne a Moebius, így viszont egy lélegzetelállító, a nagy görög tragédiák mazochista tour de force-átirata lesz, mindez egy hatalmas filmnyelvi bravúrral: egyetlen sornyi párbeszéd nélkül. A verbalitás előtti, vegytiszta filmi fogalmazásmód (habár egy apró turpisságot megengedett magának: a laptopmonitoron olvasható szöveg némileg csorbítja ezt az élményt) egy olyan világba visz el, ahol az emberek nem emberek, hanem állatok, tiszta ösztönlények – hiába a kortárs, nagyvárosi környezet. Így lesz egyszerre zsigeri és távolságtartó, egyszerre poétikus és gusztustalan, egyszerre konkrét és metaforikus. Az egészet tetézi az a pofátlanság, hogy mennyire olcsó és egyszerű technikával forgat mostanában a rendező-író-operatőr-vágó mester: az első percekben még zavaró videós kép hamarosan a film erénye lesz. Nincs szépelgés, már a képekben sem. A buddhista keret csak a möbius-jelleget tetézi, s egy kultúrákon átívelő kortalanságot ad a filmnek. Ez, kéremszépen, színtiszta költészet: ecce homo... (jbn)
Möbius-komplexus [kontra]
Végy egy papírcsíkot, ragaszd össze a végeit úgy, hogy az egyiket 180 fokkal elfordítod, és máris van egy Möbius-szalagod. Escher hangyái mászkálnak ilyen szalagon körbe-körbe. Mindig vissza az origóba. Ott a végtelen ismétlődés. Vannak mozgóképes Möbiusok is. Kapásból: David Lynch Lost Highway – Útvesztőben című 1997-es filmje ilyen. Vagy Kim Ki-duk tavalyi datálású dolgozata, amelynek címe, ki hitte volna: Moebius. A film morális és lélektani alapvetése hibátlan. Bűn, bűntudat, bosszú, bűn, bűntudat, bosszú. Tessék, kész a Möbius-szalag. Mint az egyszeregy.
A film képi, narratív, sőt, hangvilága ennek megfelelően csontszikár. Olyannyira, hogy például egyetlen szó sem hangzik el a 89 perc alatt. Vagy egyetlen karakternek sincs neve. Van egy Apa, egy Anya, egy Fiú meg egy Szerető. A többi figura töltelék, szolgálják a széthulló szentháromságot. Mert a film egyik jelentésrétege a családi szentháromság széthullását hordozza. Ehhez furmányosan és möbius-szerűen az is hozzájárul, hogy az Anyát és a Szeretőt ugyanaz a színésznő alakítja, bő levű kommentárlehetőséget biztosítva a freudiánus elemzőknek, ödipusz-komplexistáknak és egyéb agyfürkész hajlamú okostojásoknak. Ja, igen, ógörög drámákban járatos teatrológusoknak is ajánlható az opusz. Van mit mazsolázni, tanulmány, ösztöndíj, kötet, ilyesmi. A karakterekre visszatérve – és, megjegyzem, itt kezdődnek a bajok is –, ezek a figurák nem emlékeztetnek, mondjuk Antigonéra vagy Sziszüphoszra. Inkább olyanok, mintha egy animációból léptek volna ki. Nincs semmiféle mélységük. Ha okoskodni akarnék, azt mondanám, archetípusok. De inkább nem mondom. Egyszerűen egy-egy indulat vagy érzés menőmanó-szerű rajzolatai. Akik teszik a dolguk. És néha csak azért, mert a fenegyerek-rendező úgy akarja.
Az Apa golfozik, angol könyveket olvas és szeretőt tart. Az Anya szenved, iszik. A Fiú csak van. Aztán az Anya le akarja vágni az Apa farkát. Nem megy, mert az Apa nagy és erős. Pátriárka. Az Anya ekkor, micsáljon ő is, keres magához mérhető ellenfelet. Levágja a fia farkát. Az megy neki, simán. Aztán kisétál a filmből. Csá, nincs rá szükség egy ideig. És a faroknyiszálós eksön további retteneteket generál. Levágnak még egy farkat, késeket szurkálnak egymásba, orgiasztikus céllal, csupa nyalánkság. Mígnem a szomorú vég elhozza a nagy semmit, mert visszajutunk a történet elejére. Egy újabb szörnyeteg kel életre a Fiúban.
Ki nem állhatom, ha egy filmben senkit sem tudok szeretni. Az ilyen filmek felőlem rohadhatnak a kukában. Ez a film ilyen. Kim Ki-duk remek gondolkodó és remek filmkészítő. Ebben a dolgozatban viszont a nagy moralizálás meg elmélet meg koncept alatt nem létesül a történet. Ami, úgymond, történik, csak illusztráció. Elméleti diskurzusok ámokfutása a film. Szerintem a rendezőnek Möbius-komplexusa van, jó esetben volt. És gátlástalanul meg is mutatja. Az a kár, hogy mi nézzük, s isszuk a levét. (szj)
