Fran Lebowitz író, humorista, megrögzött könyvgyűjtő – de elsősorban ízig-vérig New York-i –, akinek elmondása szerint annyi a vágya az életben, hogy emberek kérdezzék meg a véleményét, és ne szóljanak közbe. Ez a vágy már másodszor teljesül, ugyanis Scorsese a 2010-es, szintén Franről készült Public Speaking, valamint a Wall Street farkasának epizódszerepe után újra lerakja eléje a kamerát és hagyja, hogy Fran azt tegye, amihez a legjobban ért: értelmiségi attitűddel, a politikai korrektség előtti idők nyers őszinteségével, jellegzetes humorával hadarja el évek során felhalmozott megfigyeléseit New Yorkról, a modern kor problémáiról, híres barátairól, önmagáról, és úgy általában világról.
A Netflix gondozásában megjelent, covid előtti időkben forgatott Mintha egy városban lennél középpontjában egy androgün hajú, férfiöltönyös, Levi’s farmert és cowboycsizmát viselő hetvenes nő áll. Frant fiatalkorában kicsapták az iskolából, aztán alig tizennyolc évesen, kéthavi lakbérrel a zsebében New Yorkba költözött. Egy ideig egyetemisták esszéinek írásából, majd taxizásból tartotta fent magát, amíg végül el nem kezdett különböző magazinoknál írni és kocsmákban cigarettázni olyan arcokkal, mint Andy Warhol, Charles Mingus vagy éppen Dolly Parton. Két könyve jelent meg (Metropolitan Life; Social Studies), „Tudod mi volt az, amikor művészek a kocsmában ittak, cigarettáztak és beszélgettek? Művészettörténet.” – mondja, miközben színlelt közönnyel elmesél egy-két anekdotát ezekről az időkről. Az önmagát főállású cigarettázóként és bosszúforralóként definiáló Fran végigbeszéli a sorozat mind a hét részét, személyisége pedig annyira karizmatikus, hogy néző pedig akaratlanul is a képernyőhöz tapad.
A Scorsesével és Tedd Griffinnel, a sorozat producerével való beszélgetését Fran New York utcáin való séltágatásai, archív interjúrészletek, stand-upok, író-olvasó találkozók, és néha Scorsese-filmek (Taxisofőr, A Wall Street farkasa) részletei törik meg. Ez a gyakran spontán szervezőelvű, heterogén montázs hét (néha fájóan rövid) részre tagolódik, ezek mindegyike felvet egy éppen aktuális vagy örökérvényű problémát. Megkapja a magáét a New York-i tömegközlekedés, a technológia, és a 21. századi egészségtudatosság, de többek közt terítékre kerül a tárgyak iránti vágy és a pénz iránti érdektelenség ellentéte, a tehetség mítosza, a könyvek mai helyzete. Amikor épp nem Spike Lee-vel vitázik a sport és a művészet jelentőségéről vagy Toni Morrisonnal beszélget az irodalomról, akkor egy stúdióban felépített, gigantikus New York-makett körül sétálgatva nemcsak a városra, hanem önmagára is reflektál („Az mérgesít, hogy nincs hatalmam, de tele vagyok véleménnyel.”). Fran okosan megszerkesztett, cinikus megjegyzései mögött gyakran ott bujkál valamiféle old school-bölcsesség, ami csak a sokat megélt emberek sajátja. Minden témát alaposan megrág, kicsit dühöng vagy éppen szórakozik rajta, majd a kozmopolita értelmiségiek fölényével kiköpi. Autentikus személyisége révén képes arra, amire a legtöbb ember nem: szerethető marad akkor is, ha egyáltalán nincs igaza.
A látszat ellenére Scorsese sorozata nem két történelmi relikvia nosztalgiázgatása egy üres kocsmában. Épp ellenkezőleg, a három és félórás összjátékidőben sokkal nagyobb hangsúlyt kap a kortárs jelenségekre való reflexió. A komikumot és a hitelességet gyakran az teremti meg, hogy Fran saját élményein keresztül tart görbe tükröt a világnak. Az ő fiatalságának New Yorkját hasonlítja össze a maival: saját, technológiától idegen személyén keresztül tényleg nevetségesnek tűnnek az egyszerre bicikliző és telefonozó járókelők, akik folyton elütik őt, az egyetlen embert, aki telefon nélkül járkál a városban. Apropó New York, Frant már fiatal korában érdekelte az ember és a város viszonya, említett könyveit is ez a téma inspirálta. Néhány anekdota erejéig betekintést enged a város legendás ’70-es éveibe, saját fiatalkorába, s bár minden története személyes, szerelmeiről és barátságairól keveset árul el.
A sorozat báját Fran sziporkázó humorán és levegővétel nélküli szóáradatán túl a rendező és interjúalany közti kapcsolat, kettejük barátsága adja. Mindkettőjük egyszerre kívülálló és bennfentes, a 20. századi amerikai popkultúra megkerülhetetlen alakjai. A kamera másik oldalán ülő, végig térdcsapkodva nevető Scorsese remek táptalajt biztosít ahhoz, hogy az egyébként is magabiztos Fran cenzúra nélkül panaszkodjon, ítélkezzen, megállapítson, és választ nem várva kérdezzen. A Mintha egy városban lennél tulajdonképpen egy a Public Speaking aktualizált remake-je, ezt nemcsak az azonos elvű szerkesztés, hanem a plánról plánra megismételt jelenetek is alátámasztják. Tíz éves közös filmjük születésnapjára készített ajándék ez, egy l’art pour l’art projekt, amiben a rendező még egy szeletet megőriz abból a korszellemből, amit Lebowitz és ő maga is képvisel. Nem utolsósorban pedig egy, a városhoz címzett szerelmeslevél is, hiszen New Yorknak mindkettőjük szívében kiemelt helye van.
