Igyekszem az általam látott filmeken nem számonkérni olyasmit, amit a rendező (vagy a producer - hol ki hordja a kalapot) eleve igyekezett elkerülni, vagy amit hagyott háttérbe szorulni. Igen nagy bajba kerülök azonban, ha az Amikor Nietzsche sírt (When Nietzsche Wept) című filmtől bármit is számon szeretnék kérni.
Akárhogy próbálkozom, kiesik ugyanis a rostán a színészek hitelessége, a koherencia, a komoly mondanivaló, a szép képi világ, a pszichoanalízis vagy a nietzsche-i elméletek alkalmazására tett kísérlet. Marad egy díszletízű közhelygyűjtemény, ami azt sejteti, hogy az izgalmasnak ígérkező alapszituáció az irodalmi alapnak, azaz Irvin D. Yalom azonos című regényének köszönhető.
Egy elbűvölő orosz költőnő megkeresi a XIX. század végi neves bécsi orvost, Dr. Josef Breuert, hogy megkérje, gyógyítsa ki Friedrich Nietzsche filozófust a depressziójából. Ehhez az úgynevezett „beszélőkúra” alkalmazását kéri, amit az orvos Sigmund Freud segítségével igyekszik továbbfejleszteni. A kihívás itt még csak annyiban áll, hogy Nietzschét úgy kell kigyógyítani depressziójából, hogy közben abban a hitben éljen, hogy csak kínzó fejfájását kezeli az orvos. Mivel másképp nem tudja a gyanakvó férfit megközelíteni, Breuer cselt eszel ki: felajánlja Nietzschének, hogy meggyógyítja testét, amennyiben a filozófus orvosának lelkét gyógyítja ki depressziójából és kételyeiből. Hamarosan kiderül, hogy hasonló gondokkal küszködnek, és egymás kezelése furcsa, kiegyensúlyozatlan baráti viszonyhoz vezet, amelyben adott pillanatokban nem lehet eldönteni, ki tud a másikról többet és ki kit gyógyít.
A rendező választhatna több érdekes téma közül: hogy ti. Breuernek vagy Nietzschének erősebb az egyénisége; esetleg mindketten betegek; hogy miképp szabadulhatnak elfojtott vágyaik ketrecéből a szereplők; a különleges elhivatottsággal rendelkező zseni nehéz élete; a pszichoanalízis alkalmazása kettejük életére; személyiségük megközelítése álmaikon keresztül. Mindehhez kiegészítésként adott Bécs, a csodaszép nagyváros, Freud, a közismert tudós, Bertha Pappenheim alias Anna O., a pszichoanalízis és „beszélőkúra” egyik első kísérleti alanya, illetve Lou Salomének, az erotikus és különc költőnőnek a Nietzschére való hatása.
De túl sokat markol a rendező, egyik elemet vagy témát sem választja igazán: megelevenednek az álmok, de annyira szájbarágósan egyértelműek, hogy nem szorulnak értelmezésre; feltűnik Nietzsche készülő kötetének története, az értetlen társadalom által elutasított bölcs Zarathustra, akinek filozófiájából csak két mondat hangzik el (Isten halott. És, hogy az embernek szembesülnie kell az igazsággal, miszerint magányosságra van ítélve és minden más illúzió.); ez díszletnek is kevés egy olyan ember esetében, akit a gondolatai képviselnek a mai napig. Ehhez képest viszont Nietzscheben sokáig csak egy elszigetelt, idegbeteg nőgyűlölőt látunk Armand Assante előadásában.
Mindezek után happy endbe hajszolják a történetet, hogy az amerikai néző lelki világát megnyugtassák, és ami még rosszabb, hogy Bécset az olcsó keringők, régieskedő ruhák és kifejezéstelen arcok városává hagyják süllyedni. Freud és Lou Salome árnyékszereplők, pedig elengedhetetlen társai és motiválói a főszereplőknek. Ugyanolyan laposak és felületesek, mint a képek, olcsó (és „olcsított”) bölcseletek és viszonyok többsége. Ráadásul úgy tűnik, minden fölcsendülő zenemű egy klasszikus zenei „best of” lemezről lett találomra a képek alá dobva.
Mindent egybevetve nem tudom eldönteni, hogy Nietzsche sírt vagy nevetett volna azon, hogy az ő nevével próbálnak eladni egy ilyen filmet. Különösen ha figyelembe veszem, hogy egy tulajdonságát minden bizonnyal eltalálták a gondolkodónak: rossz volt a humorérzéke. Egy ilyen rossz vicc esetében végső soron nem számít.
