Hiába próbáltak Jennifer Garnerből egy Liam Neesonbe oltott John Wicket csinálni, a Peppermint nem egy frissítő élmény lett, hanem egy ezerszer látott történet bődületes klisékkel.
Ha kritikus szemmel próbálunk egy akciófilmet értékelni, akkor az a legjobb, ha a prekoncepciókat megpróbáljuk jó hamar félretenni. Persze a címet hallva nehéz nem egy péntek délutáni német akciósorozat évadzárójára asszociálni, a plakátot látva pedig tovább ijedezhetünk a véres töltényekből tákolt szárnnyal roppant keményen szomorkodó Jennifer Garner képe felett. De közben mind ismerjük, milyen is az akcióműfaj, ráadásul a színésznő neve, és az, hogy Pierre Morel képes a jót alkotni a zsáneren belül, bizakodásra is okot adhat.
A valószerűséget a sziruposságra cserélve ismerjük meg Riley North és családja életét: vannak ugyan gyanús telefonhívások egy drogbáró meglopásáról, Northék mégis a lehető legnagyobb idillben és szeretetben ünneplik meg kislányuk születésnapját. Aztán jön egy autó néhány rossz arcú bandataggal, apa és lánya pedig holtan rogy össze. Hiába kapják el a gyilkosokat, a korrupt gépezet beindul, és Riley szeme láttára engedi őket szabadon a bíróság. Az összetört nő ekkor eltűnik a radarról, öt évig csak bujkál, megtanul verekedni, és mindenekelőtt arra készül, hogy vérét ontsa mindenkinek, aki közrejátszott a gyilkosságban és az akadályoztatott igazságszolgáltatásban.
Kismillió hasonló bosszútörténetet láthattunk már, ennek ellenére mindig van példa arra, hogyan lehet ezt jól átgondoltan vászonra vinni. Példának okáért ott van mondjuk a John Wick, ami szintén nem találta fel újra a spanyolviaszt, mégis szórakoztató és látványos élmény volt. Ráadásul sikeres receptért nem is kell messze menni, elég a rendező háza táján maradni, hiszen a Peppermintet jegyző Pierre Morel egyszer már megmutatta: ért ahhoz, hogyan tegyen egy kiszámítható akciófilmet működőképessé. 2008-ban az Elrabolva nem csak azért szólt nagyot, mert Liam Neesonből senior akcióhőst faragott, hanem mert az ezerszer látott klisék ellenére mindenféle újító szándék nélkül, mégis nagyon jó érzékkel csinált szórakoztató akciómozit.
A Peppermint esetében egyáltalán nem találta el azt, ami miatt az Elrabolva jó volt: túlságosan komolyan veszi önmagát, és görcsösen próbál jó akciófilm lenni. Mindezt úgy, hogy a műfaj klisé-kelléktárát szinte kínos precizitással, pontról pontra valósítja meg, mindenféle önirónia nélkül. Ha pedig nincs eltalálva az arany középút, akkor az egyszerűségében rejlő szórakoztatás helyett röhejes időpocsékolást kapunk.
A legfőbb bűnösöket, akik kezéhez a szó szoros értelmében vér tapad, a vásznon kívül (és a nyitóflashbackben) intézi el Riley, így egészen korán jelentéktelenné válik a bosszúállás érdemi része. A film további részében egy halom latino gengsztert halálra lőve és szúrva próbál eljutni a paródiába hajló Magnum-imitátorként is rosszul teljesítő drogkartell-főnökhöz. Ezzel együtt csap át a film egy gyorsan dübörgő hullagyárba, ami kellően véres, és még néhány jól megkoreografált akciójelenetet is tartalmaz – piñataüzletben például valószínűleg sosem harcoltak még ekkorát. Közben pedig dübörögnek a fájóan valószerűtlen és az akciófilmes egysorosok könyvéből kimásolt dialógusok.
Jennifer Garner javít valamelyest az összképen, szerencsére nem húzta elő Elektra elfeledett pillanatait színészi kelléktárából, inkább az Aliast idézve játssza az önjelölt igazságosztót. Bele lehet látni a filmbe azt is, hogy ismét egy női acélöklöt látunk, ám a nemek kevésbé számítanak, Riley tulajdonképpen akár férfi is lehetne. A nőiség nagyjából annyiban merül ki a filmben, hogy a gyermekét vesztett anya motivációja jó mozgatórugóként működik, és így legalább a gengszterek négypercenként elsüthetik a „csináljuk ki a ribancot” mondatot.
A 2017-ben, a Cinefesten bemutatott azonos című film is kissé bakot lőtt – bár ugyan más műfajban – a bosszú tematikájával, a Pierre Morel viszont még csak a közelében sem járt annak, hogy ne olyan akciófilmet rendezzen, amely egyenesen zuhan bele az egyszer nyögvenyelősen végignézős kategória hibájába. Pedig Jennifer Garner véres verejtékben úszva küzdött meg azért, hogy a keménykezű női igazságosztók új ikonja legyen, csak ehhez legalább egy épkézláb forgatókönyv és egy késhegyni tökösség kellett volna abból, amennyi Riley karakterébe bőségesen szorult.
