Talán nincs még egy olyan filmes ikon, amely F. W. Murnau 1922-es Nosferatuja óta annyi metamorfózison ment volna keresztül, mint Bram Stoker vérszopó grófja, Drakula. Volt már férfi, nő, fehér, fekete, ősöreg remete, fiatal arszlán, és ki tudja, mi még. Amit azonban az elsőfilmes Patrick Lussier (Wes Craven néhány filmjének – Sikoly 1-3, Brooklyni vámpír, Új rémálom az Elm utcában – vágója) és csapata faragott belőle, az egyszerűen filmtörténeti unikum – és egyben kész röhej.
A Dracula 2000 csinálói nem kisebb személyiséggel azonosítják a grófot, mint Iskárióti Júdással, aki, mint tudjuk, ivott a Mester véréből, aztán 30 ezüstért simán elárulta őt. Teszik ezt pedig – véleményük szerint joggal – azon megokolás alapján, hogy Drakula mindig is bizonyos ellenszenvvel viseltetett a kereszt, a Biblia és az ezüst iránt. (Ez utóbbi elemmel való kapcsolat eléggé kérdéses ugyan, hisz az ezüst – golyóbis formájában – inkább a vérfarkas-mítosz kelléke). Hogy milyen módon áll össze ez a kép, az a filmből nem derül ki; de Lussierék szemmel láthatólag nem voltak hajlandók feladni az általuk briliánsnak tartott ötletet a kidolgozásbeli, logikai és egyéb bicsaklások kockázata miatt. Ennek pedig egyenes eredménye az, hogy az opusz egyetlen hatalmas bicsaklás-sorozattá sikeredett.
A film (amelynek stáblistájára Wes Craven neve valószínűleg csak reklámcélból került fel) egy rövid és teljesen semmitmondó múlt századi antré után napjaink Londonjába kalauzol, ahol egy régiségkereskedésnek álcázott Fortress-szerű börtönben őrzi véres szájú ellenfelét hét lakat alatt a Nagyapó mesefájáról leszállt Van Helsing professzor. Az ám, csakhogy miként derült égből a villám, lecsap egy high-tech rablóbanda, és se-szó, se-beszéd elcsaklizza az ominózus koporsót, persze csakis azért, hogy Dracula újjászülethessen, és... – rokoni látogatásra induljon.
Kiderül ugyanis, hogy a grófnak van egy „vérrokona”, aki nem más, mint Van Helsing nagyapó leánya. Hogy ez miként lehetséges? Pofonegyszerű: Van Helsing Dracula vérével anyagozott (a dolog emlékeztet Abel Ferrara Addiction című opuszára), hogy életét ily módon meghosszabbítsa, és midőn házasságából gyermek született, természetes, hogy annak ereibe is belekerült a rossz vér. A sztori egyre lappadó ereibe is egymás után kerülnek bele az akciós, biblikus, kaszabolós és üdvtörténeti transzfúziók, az elkerülhetetlen mégis bekövetkezik: az opusz menthetetlenül exitál, az élőhalott státus reményei nélkül, méghozzá jóval a vége előtt.
Készítői üdvtörténeti epizódot akartak faragni Drakula történetéből, mely szerint az ősgonosz számára is megadatik a megváltás lehetősége, amennyiben Júdásról van szó (sic!), és lelke mélyén ott pislákol még a jónak egy szikrája. Céljukat sajna, nem érték el, s bár „rábukkantak” a Biblia eddig feltáratlan titkára, csupán a spanyolviaszt keresgélték, ami a kommersz filmet meg a drakulógiát illeti. És azt is hiába.
