A kommunizmus idején három román film – A tanár úr bukása (Corigența domnului profesor, 1958–1966), a Gaudeamus igitur (1964) és A szeplős (Pistruiatul, 1973) – kültéri forgatásaihoz választották helyszínként Kolozsvárt. Az itt életre kelt történeteken túl a város maga is szereplővé változott, és sokszor vonzóbb is volt a filmben az általa befogadott történeteknél. A képsorok nagyrésze dokumentumfelvételként is értelmezhető: megragadják mindazokat a változásokat, amelyeken a városkép az idők során keresztülment. A filmek cselekménye ugyanis három különböző korszakban játszódik – a két világháború között (A tanár úr bukása), 1944-ben (A szeplős), illetve 1964-ben (a Gaudeamus igitur) –, ám a díszlet- és kellékelemekhez mindhárom esetben hozzátesznek a figyelmet mágikus módon vonzó, csodálatos helyszínek.
A két világháború közötti Kolozsvár és azok a fránya bivalyok
A tanár úr bukása, avagy A két bivalytehén (Două bivolițe, r. Haralambie Boroș) egy sor jó nevű színészt gyűjtött egy csapatba (Marcel Anghelescu, Grigore Vasiliu-Birlic, Alexandru Giugaru, Dem Rădulescu, Puiu Călinescu, Jules Cazaban, Ion Manu, Draga Olteanu-Matei, Toma Caragiu), de mindannyian csupán beszélőfejes, egyszerű szerepet kaptak. Egyébként propagandafilmről van szó, ami a két világháború közötti polgári-nagygazda-rendszer és a korrupció rágta kapitalizmus hiteltelenítését szolgálta.
Egy vidéki városban történelmet oktató (és szabadidejében az egyéni szabadságról tanulmányt fogalmazó) Andrei Mureșanu Hannibál és a rómaiak Transimenus-tavi ütközetéről mesél a diákjainak, és bevezetésként megemlíti az állatok (ez esetben a bikák) emberéleteket megváltoztató erejét: „Az állatok is tehetnek ilyent néha.” A dolgok akkor bonyolódnak el, amikor a tanár felszólítást kap az adóhivatalból, hogy fizessen be 150 lej járulékot a haszonállatai után, pedig neki nincsenek is állatai. Rémálmában halálos fenyegetést kap a rendőrparancsnoktól és a helyettesétől (ami egyiptomi allegóriaként érkezik, egy bivaly feláldozása formájában), a felesége házasságtöréssel gyanúsítja meg és nyilvánosan megalázza – „Oda jutottál, hogy tejet is hordasz neki, te vén bivaly!” (pedig csak a gyomorbajos igazgatónak vásárolt tejet) –, majd élete párja elhagyja, s a búcsúlevélben ugyanezek a négylábúak szerepelnek tolakodóan: „Elmentem anyámhoz. Maradj egészségben a bivalytehénkéddel együtt!” A tanár idegösszeroppanást kap, és feldúlja az adóhivatalt, megfenyegeti a tisztviselőket. Nyilván a pszichiátriára küldik, ahol az orvos megállapítja, hogy Ödipusz-komplexusa van, és elektrosokk-terápiát ír elő számára, kijelentve, hogy: „A bivalytehenek az ön megtagadott ösztönei!” A helyzetet a két bivaly Vasile Alexandru nevű tulajdonosa tisztázza, aki az Andrei Mureșanu utca 32. szám alatt lakik: hibásan töltötte ki az adóbevallását, a nevét az utcanév helyére írta és fordítva, ezért kaphatta a befizetési felszólítást a tanár Andrei Mureșanu, aki viszont a Vasile Alecsandri utca 32. szám alatt lakik. Az adóhivatal emberei a kórházba sietnek, hogy kiszabadítsák a peches tanárt, az okozott kellemetlenségért cserébe pedig felajánlanak számára... két bivalytehenet.
Bár a film 1958-ban forgott, bemutatója a forgatókönyvíró, Ion D. Sîrbu bírósági problémái (három év börtönbüntetés) miatt késett: Sîrbu is vádlott volt Ștefan-Augustin Doinaș perében, aki nem jelentette fel a Szekuritátén kollégáját, a Teatru (Színház) folyóirat egyik munkatársát, amiért az pozitívan vélekedett az 1956-os magyarországi eseményekről. Mivel a filmes projekt még nem volt lezárva, a vágás véglegesítésére és a bemutatóra csak 1966-ban került sor, a gyenge poénokat tartalmazó és erőltetetten moralizáló vígjáték pedig ma már csak színészeivel és Erdély legfontosabb városában rögzített felvételeivel képes megragadni a figyelmet.
A „Tükör utca” (Szentegyház / Iuliu Maniu utca) ideális helyszínnek bizonyult a két világháború közötti időszak kávéházi hangulatának megteremtésére, Kolozsvár biztosította azt az elegáns és kifinomult teret, ahol hitelesen létre lehetett hozni a városképet, amelybe az erdélyi forgatókönyvíró a film cselekményét helyezni akarta. A helyi vendéglők (Corvin, Ursus) cégtablái külön értéket és jellegzetességet kölcsönöznek az utcának, amely a két világháború közötti jólét megtestesítőjévé válik. A forgatókönyvíró jól ismerte Kolozsvárt, és volt egy ragyogó ötlete: beleforgatta a filmbe a Toldalagi-Korda palota (Király / I. C. Brăteanu u.) gyönyörű, medalionos ablakrácsait, hogy előjelezze a tanár pszichiátriára való bezárását; a filmben egyébként kevés a szimbólum, minden az erőteljes haszonállatok körül forog, amelyek mindenhova betolakodnak, még az Egyetemi Könyvtár előtt is megjelennek – ennek a kapujához van hozzákötve a történet két bivalytehene. Rendkívül fontos, hogy a film megragadja ezeket az építészeti részleteket is, amelyek ma már nem léteznek (a könyvtár épületét kerítés vette körül, azon pedig volt egy kapu)1. Bár a képkivágás egy része szűk, ez is épp elég arra, hogy érdekes részleteket fedezzünk fel egy a városközpontban elhelyezkedő tér (ma Béke / Lucian Blaga tér) körvonalainak alakulásáról, és ezek az 1958-ban rögzített dokumentumfelvételek megmutatják, hogyan volt elképzelve eredetileg ez a hely (a tér mai képét 1960-ban alakították ki, ekkor költöztették el innen a Szent György-szobrot). Ha a film nem is bővelkedik a kültéri felvételekben, az összevágott alkotásban megtartott néhány Kolozsvár-kép mégis releváns mind város-, mind filmtörténeti szempontból.
Hóstáti házak a Mărăștiben és csodálatos színes felvételek Kolozsvárról
A szeplős (Pistruiatul) volt az első Romániában gyártott, színes filmsorozat, külső felvételei Kolozsváron és Nagyváradon forogtak. Francisc Munteanu rendezte, Andrei, az illegális mozgalmár szerepét Sergiu Nicolaescu játszotta, a címszereplőt, az antifasiszta mozgalom játékába belépő 13 éves szeplős fiút Costel Băloiu, a történelemtanárnő szerepét pedig Nagy Réka alakította. Ez a propagandaízű és gyermeteg film minden közönségkategóriát megszólított, tíz részben (1. A szökés / Evadarea, 2. A találkozás / Întâlnirea, 3. A hegedű / Vioara, 4. A raktár / Depoul, 5. A bőrönd / Geamantanul, 6. A kapcsolatember / Omul de legătură, 7. A pillangók / Fluturașii, 8. A besúgó / Informatorul, 9. Az árok / Dolma, 10. A szabadulás / Eliberarea) mutatja be az Andrei Bogdant önfeláldozó módon segítő Mihai Pleșa kalandjait. A halálra ítélt Andreinak sikerül megszöknie, amikor a kommunisták diverziót szerveznek. A Szeplős a játszótérről egyenesen az Élet nagy játékába csöppen: félrevezeti a Siguranțát, fegyvert és nyomdagépet hordoz, kiáltványokat szór, kódolt üzeneteket szállít és aktívan beszáll a felszabadító harcba. Családja, tanárai, állami alkalmazottak és illegalisták keringenek a vörös fiúcska körül, aki mindenféle bajtól megmenekül a saját erejéből vagy négylábú barátja, Calu kutya segítségével. Ez utóbbi valójában egy idomított katonakutya volt, eredeti nevén Kalóz. Őrnagy rangja volt, és a vezényszavakat csak magyarul ismerte, ezért úgy alakították át a nevét a film kedvéért, hogy a mozgásait irányító idomár és a Szeplős szinkronban mozoghasson, hogy az állat megcsinálja a jeleneteket, amelyekhez kiválasztották.
A forgatókönyvíró neve nem szerepel a film stáblistáján, mivel nyugatra szökött (a kommunizmus idején az ország elhagyása az összes médiacsatornáról való kitörléssel járt), de a film nagy érdeme, hogy a lehető leghitelesebben ábrázolta 1944 hangulatát, a kolozsvári forgatási helyszínek pedig a történetnek kölcsönzött harmóniájukkal hívják fel magukra a figyelmet. A filmben felbukkan a Kaszinó, a sétatéri szökőkút, a Bolyai és a Trefort / Victor Babeș utca, a Fellegvár, néhány hóstáti2 ház a későbbi Mărăști városnegyedből, de több másik helyszín is, mint az Egyetemi Könyvtár (ami itt a bíróságot „játssza”, ahonnal az illegalista Andreit a halálos ítélet meghozatala után kiviszik), a téglagyár vagy a Malomárok.
Rendkívül fontos helyszín azonban a Szeplős háza, ami a Pacsirta (Ciocârliei) utca 2. szám alatt áll. A film megőrizte az eredeti utcanevet, de a ház és a környék kevéssel élte túl a forgatást. Az 1980-as évek elején elkezdődött a mai Mărăști negyed helyén álló hóstáti házak lerombolása, és a városrendezés a környéken: tömbházak és utcák feladata lett eltávolítani a vidéki hangulatot Kolozsvár régi perifériáiról.
A film leggyakrabban látogatott helyszíne a Siguranța székhelye, ami az egyetem épületében kapott helyet, de a bejárata a Színház (Emmanuel de Martonne) és a Szentegyház utcára nyílik.3 A történelemtanárnő lakása és Andrei egyik rejtekhelye a római-katolikus státusházak déli épületének belső udvarában van, ezért a film fontos jeleneteiben bukkan fel a gang, a lépcsőház és a folyosók,4 de az utca túloldalán levő boltokat is beleforgatták a filmbe és beillesztették az történetbe. A Házsongárdi temetőt, a Fellegvárat, a téglagyárat, a Fürdő (Cardinal Iuliu Hossu) utcát, a Szabók bástyáját, a vasúti főműhelyek környékét és a fellegvári „Hét utca kereszteződését” szintén fontos jelenetek felvételéhez használták, és ez a változatosság összetetettebbé teszi a történetet, és megtöri az egyhangúságot azzal, hogy a nézőknek megmutatja Kolozsvár legváratlanabb pontjait.
A szeplős szinte öt és fél órája alatt a Szamos-parti város ma is elbűvölő képekben csillog, rávesz bennünket arra, hogy újra felfedezzük Kolozsvárt az önmagukban, a film eléggé száraz bonyodalmaitól függetlenül is élő, emlékezetes felvételek révén.
Gaudeamus igitur – diákélet Kolozsváron, 1964-ben
A film eredeti címe Vizsgák... vizsgák... (Examene... examene...) lett volna, de végül az alkotók választása a közönségesebben hangzó helyett az akadémikusabb változatra esett. A filmet Gheorghe Vitanidis rendezte két író, Vasile Rebreanu és Mircea Zaciu forgatókönyve alapján. A Gaudeamus igitur megragadja az egyetemi felvételik miatti zűrzavart, amelyben frissen végzett, álmokkal és az Élettel szembeni elvárásokkal teli középiskolások lenyűgöző tömege érkezik Kolozsvárra felsőfokú oktatásban részt venni. A film első dialógusaiban egyébként elhangzik, hogy „milyen szép város Kolozsvár!”, és ebben nem is fogunk csalódni, hiszen a külső felvételek valóban rendkívüliek.
A film bővelkedik a központban készült felvételekben, a népköztársaság5 utolsó éveiben készült felvételek igazi ínyencségnek számítanak. Az egyetemi város lenyűgöző és élénk, tele van vonzónál vonzóbb helyekkel, de a város képét a nagy metropoliszokra jellemző, gyanús figurákkal teli éjszakai élet szürke kontűrjei is árnyalják. A film valahogy lágy és édeskés, amilyennek egy korabeli ifjúsági filmnek lennie kellett, de felfogható az Erdély fővárosában zajló diákélet nagyköveteként, vagy az egyetemi központot népszerűsítő, kissé hosszúra nyúlt videóklipként is: az „egyetemváros” új bentlakásai, a modern kantin, a vidám fiatalokkal teli, de tisztességes időpontban bezáró teraszok és vendéglők, az egyetemek, a tágas előadótermek vagy az Egyetemi Könyvtár nagyterme, a kívánatos árucikkekkel teli boltok, a paloták és az élettől lüktető utcák vagy a festői sétálóhelyek csupa olyan dolgokként jelennek meg, amelyekért bármelyik fiatal sóvárgott, s amelyeket Kolozsvár meg is adott számára, a vágyakat valóra váltó álomvárosként hivalkodva.
A Gaudeamus igitur (lat. „Legyünk vidámak!”) az érzelmek és a nagy változások filmje: ezek minden fiatal életében lezajlanak, amikor egy jövendőbeli mesterség első lépcsőfokaira fellép. A film az új társadalmi valóság megtestesítője, olyan régimódi hibákba rúg bele, mint a hit (Mihai anyjának Szűz Mária mondta egy látomásban, hogy a fiának nem fog sikerülni a felvételije, de ezt az állítást leépíti a vizsgán aratott siker és az újdonsült egyetemi hallgató ösztöndíjas helye), vagy régi évfolyamtársak ajánlólevelei és az aktuális felvételi korrektsége, vagy az új típusú értelmiségi karaktere, aki visszautasítja az ajánlást mint bizonyos érdemek hiányára mentségként szolgáló, vitathatatlan fegyvert: „Kedves Kolléga, ha a fiam végül ezzel a levéllel eljut hozzád, az azt jelenti, hogy én tanári és szülői minőségemben megbuktam a vizsgán.”
Az Emil Racoviță líceum tizenkettedikes tanulói három napig statisztáltak az egyetem előtti jelenetekhez. Akkoriban az egyenruha viselete kötelező volt az óvodától a középiskola utolsó évéig, ám ezúttal a diákoknak külön meghagyták, hogy ne jöjjenek egyenruhában, hanem a hétköznapi ruháikat viseljék az egyetemistaszerephez, amelyben izgatottan várják majd, hogy megnyíljanak az egyetem kapui és ők beléphessenek a vizsgatermekbe.
A forgatókönyvírók Kolozsváron éltek, így beszúrhattak néhány jellegzetes elemet: a találkozóhely „a ló farkánál” volt (a Mátyás-szoborcsoport mögött, a főtéren), a szereplők olykor „Servus!”-szal köszöntik egymást, és a kunyhóktól nemrég megtisztított Fellegvár olyan helyként jelenik meg, mint ami a legalkalmasabb arra, hogy egy frissen érkezett a városi panorámát megcsodálja, vagy ahol a legkellemesebb sétának örvendezhet.
A színészeket6 nem érvényesíti eléggé a film dinamikája, így a néző azokra a helyekre összpontosít, ahol a történet félénken és struktúra nélkül, előre látható vagy erőltetetten moralizáló helyzetekből szövődik, amelyekben a szorgalmas diákok csoportjának sikerül megmentenie a helyzetet, a csintalan, haszonleső vagy túl naiv szereplőkkel szemben, akiknek viszont a jó-gonosz egyensúly fenntartásában van szerepük. A komoly diákok a Kőkert (Hașdeu negyed) szép bentlakásai között jelennek meg, a kapualjak élete viszont sokkal szürkébb, itt a társadalom veszteseit látjuk, akik rossz társaságba keveredtek. Az Unió (Memorandumului) utca 15. szám (a filmben Gheorghe Lazăr utca 15. szám) alatt például maga a katasztrófa és a szegénység ölt testet. Az Egyetem utca, a Ferencz József (Horea) út, a Fellegvári (Drăgălina) út, a Szamos-hidat őrző négy palota,7 a Gheorghe Șincai líceum udvara, a főtér, a Széchenyi (Mihai Viteazul) tér vagy a vasútállomás a városon eluralkodó zsúfoltságukkal feltöltik az egyetemi élet központjaként megjelenő Kolozsvár városképét. Ez utóbbi a fiatalság és az első szerelmek ritmusára, ugyanakkor az első kudarcok dobbanásaira lüktet és vibrál.
Bár a főszerepet egy herceg (Șerban Cantacuzino) játssza, a város bája túltesz a színészén, és Kolozsvár minden, éppen megélt átalakulása ellenére megmarad annak a császári hangulatú, mágnesként vonzó és elbűvölő városnak, amelynek filmes potenciálját Janovics Jenő fedezte fel, és amely ifjúsága újabb pezsgését éli át az ide érkező, életüket és karrierjüket alakítani vágyó egyetemisták mellett.
Kolozsvár a 20. század második felében, a filmek szemszögéből
Számos kolozsvári helyszínen zajlott forgatás, de van egy, ami mindhárom filmben megjelenik, mégpedig az Egyetemi Könyvtár épülete: ez A tanár úr bukása utolsó jeleneteinek egyikében az adóhivatal székháza, ahol a két bivalyt kipányvázták, A szeplősben ez a bíróság épülete, és végül a Gaudeamus igiturban az, ami a valóságban: a tanulás helyszíne.
A városban forgatott filmjeleneteknek köszönhetően újraalkothatjuk a 20. század második felének Kolozsvárját, az alig változott és könnyen felismerhető helyszíneket, vagy ellenkezőleg, a teljesen átalakult, csak virtuális formájukban fennmaradt városrészeket, így hát a szereplőkön és az itt életre kelt történeteken túl Kolozsvár lesz e filmek főhőse, egy élő szervezet, amely az emberekhez hasonlóan különböző életszakaszokon megy át, mégis sikerül mindig eredetinek és vonzónak maradnia.
Fordította: Buzogány Klára
A cikk „Fejezetek a kolozsvári mozgókép történetéből” projekt részeként íródott.
1 1909-es felavatásakor Magyarország legnagyobb, Kelet- és Közép-Európa egyik legnagyobb és legjobban felszerelt könyvtárának számított.
2 A hóstátiak a város perifériáin éltek (Hochstadt = külváros, vagy Vorstadt = előváros), vegyes származásúak voltak, magyarul beszéltek, református vallásúak voltak. Az általuk lakott és birtokolt mezőgazdasági területeket Hóstátnak hívták, az itt élők életmódja városi és vidéki elemeket is ötvözött.
3 A két szimmetrikus palota a Szentegyház (Iuliu Maniu) utca két oldalán emelkedik, így az utca a köztudatban ma is Tükör utcaként szerepel.
4 A történelemtanárnő háza a film szerint a Károly (Carol) utca 35. szám alatt áll, de valójában a Szentegyház (Iuliu Maniu) utca 2 szám alatti bejárat látható a filmben.
5 Az ország hivatalos neve Román Népköztársaság volt 1947. december 30. és 1965. augusztus 21. között, ekkor Románia Szocialista Köztársaságra változtatták.
6 Șerban Cantacuzino (Emil), Ileana Dunăreanu (Ioana) Sebastian Papaiani (Mihai), Ilie Petre (a Félénk), Dem. Rădulescu (Spirea), Ștefan Iordache (Teo), Irina Gărdescu (Pia), Széles Anna.
7 A Babos-palota, a Széki-palota, a Bak-palota és a Benigni- vagy Élián-palota.
