Pálffy Tibor nem tartozik azon színészek közé, akik véglegesen átváltottak a filmre. Párhuzamosan űzi a kétféle színjátszást, mindkettőből táplálkozik, ötleteket merít. Filmes múltja még nem számlál ugyan sok filmet, mindössze négyet, de a maga módján mindenik fontos, mind saját pályafutása, mind a koprodukciós filmgyártás szempontjából.
Tágra nyílt szemekkel is sokáig és alaposan kell keresnünk Erdélyben azt az embert, aki még nem hallott Pálffy Tibor, alias Hobó nevéről. Ezzel a lassan kultusszá váló névvel elsősorban persze színházi kontextusban találkozhatunk. Azonban filmjei révén már tágabb körhöz, akár színházi berkekben kevésbé jártas emberekhez is eljutott a hír: színpadon és vásznon egyaránt látható egy figura, akire érdemes odafigyelni. Nem mehetünk el közömbösen mellette, mert ha csak egy pillanatig is nézzük, hatással lesz ránk, megnevettet, elvarázsol, vagy megharagszunk rá, esetleg épp megsajnáljuk őt.
Már első filmes szerepe, a Kántor László rendezte Álombánya Imréje is sikeres alakításnak mondható. Érdekesség, hogy Csíki László Az eladott nagyapó című novellájában, amely alapján a film készült, Imre figurája nem szerepel. Sokan kifogásolták a rendezőnek azt a döntését, hogy beilleszti a történetbe ezt a karaktert. Sokak számára nem érthető, hogy miért volt szükség a falu bolondjára, miben erősíti az ő alakja a film üzenetét, a végkifejlethez vezető utat. Csakhogy Imre nem a falu bolondja, valójában nem is ütődött. Az adott közösségben mindenki kitalál valamit, akár egy teljesen más identitást a túlélésre. Imre is a szerepjátékot látja problémái megoldásának. Szeretetre van szüksége, ezért kitalálja, hogy ő lesz a falu bolondja. A bolondot néha ütik, szidják, az embereknek olykor elegük van belőle, de végső soron mindenki szereti, vagy legalábbis sajnálja. A sajnálat pedig előbb-utóbb szeretetet szül. Pálffy Imréjének minden mozdulata, gesztusa a szeretetre vágyást tükrözi. Fut a férj (Petre Nicolae) után, mindig a nyomában van. A férj pedig ordít rá, elküldi, üti, de Imre nem adja fel, mert szüksége van az emberek közelségére. Pálffy mimikája és mozgása érdekes módon gyakran ellentétes irányítású. Arcán látszik, hogy tudja, ismét elkergetik, kicsit talán fél is, de teste, lába még így is viszi a férj és az idegen (Dorin Andone) után. Mindig szalad utánuk, mert él benne a remény, hogy előbb-utóbb érkezik egy aprócska, pozitív visszajelzés a ragaszkodására.
Pálffy Tibor következő filmes szerepe, a Fény hull arcodra (rendező: Gulyás Gyula) Bivalyosa, bizonyos tekintetben hasonlít Imre figurájához. Karakterét leginkább a tanító (Bíró József) iránti hűsége határozza meg. Habár epizódszereplő, a tanító és környezete közti viszony értelmezésében és megértésében nélkülözhetetlen, hiszen épp ő a közvetítő a két világ között. Ő a tanító egyetlen hírhozója és bizalmasa, szűkszavú, de tisztességes szolga. Minden helyzetben a tanító és természetesen a saját biztonságát tartja szem előtt. Épp ezért gyanakvó a férfivel (Váta Loránd) és a nővel (Tompa Klára) szemben, minden szava és gesztusa erről árulkodik. Pálffy a karakter felépítésében itt is, akárcsak az Álombányában, főként a mimikára és a gesztusokra támaszkodik, kevésbé a szóra. Arcvonásai szigorúak, mégis hajlékonyak, így két nagyon hasonló érzés vagy hangulat közti árnyalatnyi különbséget is képes megfelelően érzékeltetni, hitelesen átadni a nézőnek. Gesztusai aprók, szerények, mégis mindent kifejez velük: a ragaszkodást, a gyanakvást, a féltést, az engedelmességet. Szintén mimikájának és gesztusainak köszönhetően sikerül a fejfedők viselőit visszavarázsolnia a tanító házába, miközben elmondja haláluk körülményeit. Szavai és arcának reakciói által mintha két idősík egybeolvadna, mintha a holtak élőkként jelen lennének, és furcsa módon kommunikálnának vele, válaszolnának kérdéseire, enyhe provokációira.
Ezek után egy teljesen más szerep, a Drum bun! – Jó utat! (rendező: Robert Ralston) című road-movie sármos Imije következik. Habár a film sztereotípiákkal él, a figurák többé-kevésbé sablonosak, és a forgatókönyv sem mindig pontos, a Bíró Kriszta–Pálffy Tibor páros megmenti a menthetetlennek tűnőt. A Pálffy által alakított figura a végtelenségig megbízhatatlan, hirtelen ötletek által vezérelt, és ugyanakkor roppantul meggyőző. Mindig mindenkinek fogadkozik, de már az ígéret kimondásának pillanatában tudja, hogy ezúttal sem lesz másképp, mint eddig. Ő tudja, azonban a többiek nem, és ezért hisznek neki. Imi falun él, legnagyobb büszkesége, hogy főnöke autóját egy időre elcsenheti, vezetheti, és barátainak mutogathatja. Nincsenek álmai, nincs jövőképe, nem érdekli a holnap. Számára csak az a fontos, ami most, a jelenben történik. Körülötte mindig minden hirtelen zajlik: hirtelen kér bocsánatot Ágitól (Bíró Kriszta), majd rögtön meg is bántja, hirtelen lesz barátságos Martinnal (Felix Theissen), hirtelen megsebesül, és gyorsan meg is haragszik a németre, reggel hirtelen autó nélkül ébred, és az ehhez hasonló hirtelenek sorozata egészen a film végéig folytatódik. Tehát Pálffynak egy „hirtelen Imit” kell játszania, lehetőleg hitelesen. A filmben ez így is történik. Fizikai és érzelmi reakciói épp olyan gyorsak, pontosak és tiszták, amilyennek lenniük kell. Képes oly módon váltani egyik hangulatról a másikra, hogy mindkettőt elhigyjük neki, hogy valósághű maradjon számunkra. Érdekes azonban, hogy a folyamatos hangulat- és viselkedésbeli váltások ellenére, a figura nem változik a film végére. Kívül-belül állandó mozgásban van, összességében tekintve azonban statikus karakter. Nem tanul semmit a hibáiból, a sok szerencsétlenségből, ami érte őt, nem lesz pozitívabb szereplő. Az utolsó percekben ugyanúgy ül ugyanabban a bárban, iszogatva a sörét és áltatva Ágit, mint a legelején. Ha másnap ugyanazokba a döntéshelyzetekbe kerülne, valószínűleg ugyanúgy elhibázná őket. Felemás ez a figura: kissé esetlen, kissé szerencsétlen, nem pozitív, mert vannak hibái, de negatívnak sem ítélendő, hiszen felszínessége alatt ott bujkál a jóindulat is.
A Drum bun! – Jó utat!-ban a beszéd nagyobb fontossággal bír Pálffy játékában, mint az előző két filmbeli alakítása esetén. A mimika, a gesztikuláció és a mozgás mellett itt a beszéd is kifejezőeszközzé válik. A szándékos modorosság, az angol nyelv magyaros kiejtése szervesen beépül a karakterbe, hozzájárul a figura még árnyaltabb megrajzolásához.
Ezzel szemben Pálffy a Dallas pashamende (rendező: Robert Adrian Pejo) című filmben egyetlen szó erejéig sem használhatja eszközként a beszédet, hiszen a néma Dynamo szerepét osztották rá. Beszéd hiányában kifejezőeszközként maradt színészünknek a mimika, a gesztusok és a mozgás, amit viszont maximálisan kihasznál. Dynamo az Isten háta mögött élő cigány közösség villanykörtéket gyűjtögető néma bolondja. Házát és ruháját aggatja tele a mindenhonnan összeszedett villanyégőkkel. Törekvése viszont kissé abszurd, mert villany hiányában reménytelenül keresi a fényt. Dynamo azonban nem csak gyűjtögető hóbortjának él. Követi a falu összes rezdülését, mindenhol ott van, ahol történik valami, és nem utolsó sorban, mindig megpróbál segíteni, ha valaki bajban van, vagy figyelmezteti az embereket, ha veszély leselkedik rájuk. Ő a nyomorba beleőrültek képviselője, aki azonban, talán épp őrültségének köszönhetően, mindent tisztán lát. Habár szavakkal nem tudja kifejezni, cselekedetei jóindulatról, gondoskodásról és szeretetről tanúskodnak, és egyértelműen pozitív szereplővé teszik őt. Érzelemkeltő karakter, akit néha egy kicsit talán sajnálunk is.
Szavak hiányában, Pálffynak testére alapozva kellett megalkotnia a figurát. Néma lévén, nem kellett kiiktatnia játékából a nagyobb, teatrális gesztusokat, amelyek viszont vásznon, más szerepkörben nem lennének előnyösek. El kellett érnie, hogy érzései, gondolatai, minden belső jellemzője érzékelhetővé és érthetővé váljon fizikai megnyilvánulásai által. Ez valószínűleg nem okozott nagy gondot neki, hiszen színházi szerepei felépítésében is elsősorban a fizikum kínálta eszközöket használja, és mindig csak akkor szólal meg, ha már nagyon muszáj. Elhisszük neki, hogy néma? Elhisszük. Így is értjük, amit akar közölni velünk? Értjük. Elhisszük, és értjük, mert maximális átéléssel játszik, és hiteles a szerepében.
A négy film négy különböző karaktert jelent. Azonban feltűnhet nekünk egy-két közös vonás. Például észrevehető, hogy Pálffy Tibor szerepei, a road-movie kivételével, kétségkívül pozitívak. Imre, a Bivalyos és Dynamo – mindhárman jóindulatúak, szeretetreméltóak, gondoskodóak. Érdekes ellentét, hogy színpadon kicsit talán gyakrabban láthatjuk negatív szerepekben, Madách Luciferjeként, Molière Arnolphejaként vagy Shakespeare Edmundjaként. Azonban nem csak különbség észlelhető a filmes szerepei és a színpadi munkája között, hanem kölcsönhatás is. Filmjei közül kettőben bizonyos szempontokból bolondnak tekinthető az általa játszott figura. A bolond szerepköre viszont színházban gyakrabban felbukkan, sőt, mondhatni a klasszikus szerepkörök egyike. Ide tartozik például Don Quijote, akit Pálffynak néhány évvel ezelőtt volt lehetősége eljátszani. Imre és Dynamo karakterének megalkotásában valószínűleg sokat segítettek színházi szerepei, talán a Don Quijote is.
Pálffy Tibor filmes és színházi szerepei közti ellentétek és kölcsönhatások elkerülhetetlenek, mivel egészen másképp lát egy színészt egy filmrendező, illetve egy színházrendező. Ugyanakkor ezek a szerepközti kapcsolatok minden esetben hasznosak a színész számára, mert általuk akár új dolgokat is felfedezhet önmagában, olyanokat, amelyek más módon lehet, hogy nem kerülnének napvilágra. A filmes és színházi színészet nagyszerűen öszszeegyeztethető, és képes kerek egészet alkotni, ahogy ezt Pálffy esetében is tapasztalhattuk.
