Bár Kézdi Imola az egyik legeredményesebb és legsokoldalúbb fiatal színésznő Kolozsváron, mostanában mégsem dolgozik túl sokat. De jó mentsége van rá, ugyanis kisbabát vár, és inkább az anyaságra összpontosít. Idáig azonban hosszú út vezetett, amelyet emlékezetes színpadi alakítások és filmszerepek tarkítottak, valamint a rangos Uniter-díj. Nem csoda hát, ha most nyugodtan, kedvesen, mosolygósan várja babáját.

Talán a legszebb szerep az, amelyikre most készülök. Többször kérdezték már tőlem színházzal és filmmel kapcsolatban, hogy mi a szerepálmom. Mindig azt feleltem, hogy nincs ilyen, hanem jó rendezőkkel szeretnék dolgozni, jó társulatban. Ez szerencsére nagyon sok esetben sikerült is, de konkrét szerepálmom nincs. Most azonban már tudom, hogy mégis volt ilyen, hiszen az anyaszerep a legcsodálatosabb dolog a világon. Amíg az embernek nincsenek tapasztalatai, csak vágyik valamire, addig elképzeli, milyen lesz, amikor majd szíve alatt fogja hordani a babáját. Most azonban, a hetedik hónapban járva, tudom, hogy ez a legszebb dolog, amit eddig megéltem.

Azelőtt hogy álltál önbizalom terén?

Azt hiszem, nem vagyok extrém eset: se túl sok nem volt belőle, se túl kevés. Ebben a szakmában az egyik legfontosabb dolog, hogy folyamatosan kérdéseket tegyünk fel és kételkedjünk, hiszen ettől lesz alkotás az alkotás. Egyébként is jellemző rám az út- és válaszkeresés.

Rólad azt mondják, már nem csak haladsz a sztárság felé vezető úton, hanem valóban sztár is vagy.

Nem szeretem ezt a szót, legalábbis az én legszemélyesebb szótáramban nincs helye. Jól esik persze, ha megkeresnek az újságok, interjút vagy fotót kérnek tőlem, vagy ha idegen társaságban valakinek bemutatkozom, ő pedig azt mondja, hogy látott már színpadon és gratulál: én ezekhez a gesztusokhoz kötöm az ismertséget, ami jó dolog, és sok energiát ad, de nagyon fontosnak tartom a szerénységet.

Kézdi Imola

Mindig színész akartál lenni?

Nem, orvos szerettem volna lenni. Gyerekként injekcióztam és gyógyítottam a babáimat, aztán kémia–biológia osztályba felvételiztem. Tizedik osztályos koromban azonban bekerültem egy diákszínjátszó körbe, és az a világ teljesen elvarázsolt. Akkor úgy gondoltam, inkább ezt próbálnám meg. Addig szerettem és faltam a szaktantárgyakat, de aztán ezek háttérbe szorultak a verseskötetek és drámák mellett. Lassan, ösztönösen érett meg bennem a döntés: természetessé vált, hogy megpróbálom a felvételit a színiakadémiára.

A főiskola mennyiben tudott megerősíteni az elhatározásban, hogy színész legyél?

Ez teljesen változó volt. Az első évben nagyon sokszor összecsomagoltam. Nem azért, mert nem bírtam az egyébként valóban nagyon sűrű programot, hanem mert voltak olyan napok, amelyek sehogy sem igazolták azt, hogy én erre a pályára megfelelő lennék, vagy leszek. Aztán egy-egy jól sikerült óra után azt gondoltam, hogy mégis megvan mindehhez a kellő erőm és idegrendszerem, hiszen szerintem ez a legfontosabb. A főiskola szinte olyan, mint a katonaság: nagyon oda kell figyelni, nagyon pontosnak kell lenni és nagyon jó idegek kellenek hozzá. Szerencsére jó osztályba jártam, jó tanárok kezébe kerültem, és végül is a ballagáson nagyon büszkén úgy gondoltam, hogy igen, tényleg ezt szeretném csinálni, amíg csak lehet, amíg az energiám engedi. Szeretem azt is, hogy ezen a pályán állandóan tanulnom kell és képeznem magam.

Ezek a félelmek, kétségek el tudnak egyáltalán múlni valamikor?

Nem múlnak el, de azt hiszem, hogy ez tulajdonképpen hasznos. Segítenek jól dolgozni, kicsit kívülről megfigyelni önmagad. A kérdésekre mindig szükség van.

Kézdi Imola

Számodra a színészet játék, szakma vagy hivatás?

Ez egy mesterség. És mert magyar színházban játszom, magyarul: hivatás. Játék is, mert ez a sajátossága és lényege. Minden szerepre másképp készülök – ez is a játékhoz tartozik.

Van valami speciális felkészülési technikád?

Különböző technikák vannak. Mindenkinek megvan a jól bevált, sajátos szertartása egy-egy előadás előtt. Volt olyan előadásom, amire keveset készültem. Mielőtt bementem volna a színházba, csak átvettem a fontosabb szövegeket. De volt olyan is, amire fizikailag komolyan be kellett melegítenem. Ilyen például a Dybukk és a Woyczek. Akkoriban épp gond volt a térdemmel is, elszakadt a térdszalagom egy évvel korábban, tehát olyan voltam, mint egy rossz focista: nem tudhattam, hogy épp melyik pillanatban megy ki a térdem. Ezért is fontos volt bemelegítenem, de nem csak a testemet, a hangomat is. Nagy könnyelműség lett volna, ha ezt elmulasztom, hiszen hamar megtörténik a baleset.

Nagyon komoly repertoár áll mögötted, benne sok tragikus és komikus szereppel. Melyik áll hozzád közelebb? Lehet egyáltalán választani?

Nem lehet, mert mindkettő nagyon közel áll hozzám, képtelen lennék lemondani bármelyikről is, hiszen a kettő kiegészíti egymást. Biztos vagyok abban, hogy egy komoly szerepet nem lehet felépíteni humor nélkül, és ez fordítva is igaz.

Már leszögeztük, hogy nincsenek szerepálmaid, de volt azért olyan, amire titokban nagyon vágytál?

Van is. Csehov-szerepeket például nagyon szívesen játszanék. A főiskolán másodévesen előadtunk Csehov-jeleneteket, és az nagyon tetszett. Ibsen Nórája is nagyon izgatja a fantáziámat. A komikus szerepek közül pedig a Pygmalion Elizáját tudnám említeni.

Amikor arra készültél, hogy színész legyél, a filmezés is megfordult a fejedben?

Egyáltalán nem. Aradon – ahol a középiskolát végeztem – nincs magyar színház, csak a temesvári és váradi vendégelőadásokat láttam. Inkább moziba jártunk. Több filmet láttam, mint színházi előadást, de sosem jutott eszembe, hogy én filmben is játszhatnék. A főiskolán tudtuk meg, hogy bukaresti forgatásokra hívnak színis diákokat, így esetleg be lehet kerülni egy-egy csoportos jelenetbe. Hiszen mégsem vagyunk teljesen civilek, de még színészek sem, tehát a filmeseknek megéri minket foglalkoztatni, és nekünk is, mert látjuk, hogyan zajlik egy forgatás. Azt viszont nem gondoltam, hogy ez már harmadéven megtörténik velem. Eljött Marius Barna rendező, válogatást tartott, amelyen mindenki részt vett: kapott egy improvizációs jelenetet, így kerültem először a kamerák elé. Két hét múlva felhívtak, hogy egy másik lánnyal együtt utazzunk fel Bukarestbe még egy utolsó próbafelvételre. Azt sem tudtam, hogy ez miből áll majd, ott volt a rendező és az operatőr, szöveget is kaptam, és ott volt a férfi főszerepre pályázó három jelölt is. Velük összepróbáltuk a jelenetet. Aztán újabb két hét múlva felhívtak, és közölték, hogy sikerült. Ez volt az első szerepem. Nagyon más volt minden! Az első forgatási napom például abból állt, hogy besminkeltek, és rengeteget kellett várnom. Ültem egy félig fűtetlen buszban, szorongattam a forgatókönyvet, már tudtam a szöveget, tudtam, hogy melyik jelenetet vesszük aznap, és még mindig csak ültem a buszban, és senki nem szólt, hogy kezdjük. Közben fényeket állítottak, még mindig más jelenetet vettek, nagyon hideg volt, mivel decemberben forgattunk. És amikor már teljesen feladtam, és azt gondoltam, hogy most akkor mindjárt hazamegyünk, és csak holnap kerülök sorra, akkor azt mondták, hogy vesszük a jelenetet. Hirtelen kellett összekapnom magam, bár nem kezdtük nagy dologgal, hiszen az első jelenet csak annyi volt, hogy kijövök a házból, nagyon hideg van, összehúzom magamon a szvettert, és megetetem a tyúkokat, de mégis csak ez volt életem első filmes jelenete, úgyhogy nagyon izgultam. Szerencsére aznap nem vettünk szöveges jelenetet, de amikor a végére értünk, annyira elfáradtam, mintha egy nagy monológot kellett volna elmondanom. Aztán napról napra egyre inkább belejöttem, kezdtem figyelni a többiek munkáját, érdeklődtem, megismertem a stábot, mindenkivel öszszebarátkoztam, megszerettek és sokkal jobban éreztem magam. Már a várakozás sem tűnt olyan hosszúnak, sokkal jobb lett a hangulat.

Milyen érzés volt először visszanézni magad a filmvásznon?

Nagyon furcsa volt. Az utószinkron során láttam először jeleneteket a filmből, és egyáltalán nem így képzeltem el. Nagyon sokat változtattam volna rajtuk. A színházban mindig lehet változtatni, előadásról előadásra érik a szerep, itt azonban volt egy végleges tekercs. Sok mindent le kellett volna faragnom, hogy ne legyek annyira színpadias. Az utószinkron is nehéz volt, hiszen azt is először csináltam, de akkor még lehetett akcentusom, hiszen magyar lányt játszottam, így mégsem volt akkora nyomás rajtam.

Az első filmszerep hozza a többit?

Tény, hogy amikor ezt leforgattuk, és lejátszotta a televízió, utána egy év múlva felhívtak hogy ki kellene bővíteni a filmet, hogy mozifilm legyen belőle. Akkor még húsz percet ráforgattunk. Közben viszont jött a második filmszerep, egy kisfilm, Lakatos Róbert rendezésében. Ő egy előadásban látott engem negyedéven, utána megkeresett, elmondta, hogy végzős, és a vizsgamunkájához szüksége lenne egy színészre, és ha van hozzá kedvem, akkor itt a forgatókönyv. Tehát nekem színpadi szerep hozta a másodikat.

S az Orient Expresst?

Az a Lótusz után következett, ami viszont úgy történt, hogy a rendezője, Ioan Carmazan este ült a tévé előtt, és váltogatta a csatornákat unalmában. Saját elmondása szerint véletlenül kapcsolt az Uniter-díjkiosztásra, és szerencsémre éppen azt az öt percet látta, amikor bemutatták a három jelölt színésznőt. Ott látott meg engem, és szólt a titkárnőjének, hogy másnap keressen meg. (A gála eredményét meg sem várta, mert amikor a szerepet megkaptam, csak akkor kérdezte meg, hogy végül ki nyerte meg az Unitert, s mondtam, hogy én.) Másnap tehát már hívott is a titkárnője, felutaztam Bukarestbe, ugyancsak egy magyar lány epizódszerepére. Megvolt a próbafelvétel, és nekem úgy is tűnt, hogy rendben van a dolog. Aztán visszahívtak jelmezpróbára, és gyanússá vált, hogy másféle ruhákat adnak rám, mint amilyet a lány karaktere megkívánt volna. Amikor rákérdeztem erre, akkor mondták meg, hogy ez nem az a lány, hanem a főszerepet fogom játszani. Ez után pedig Carmazan ajánlott Sergiu Nicolaescunak Ana Criveanu szerepére. Minden nagyon gyorsan zajlott, egy hónap múlva elkezdtem forgatni a másik filmet.

Ana Criveanu elég ellentmondásos figura: a szép fiatal lány beleszeret az idős bonvivánba. Gondot jelentett neked a megformálása?

Igen, sokat töprengtem ezen, és megosztottam kétségeimet a rendezővel is anélkül, hogy meg akartam volna bántani őt. De nehéz volt elhitetnem magammal, hogy egy húszéves lány első pillantásra beleszeret ebbe az öregemberbe. Végül arra jutottam, hogy ez csak úgy lehetséges, ha a múltjába szeret bele; több jelenet is arról szól, hogyan élt valamikor, tehát így próbáltam megközelíteni: nem konkrétan az előtte álló öregemberbe szeret bele, hanem a múltjába, az életébe, a tudásába, a könyvtárába. Ez az élet nagyon vonzza, és ezért tud úgy megbolondulni húszévesen, hogy öngyilkosságot követ el. Amikor innen közelítettem meg, akkor már kirajzolódott a szerep.

Láttalak a film kolozsvári bemutatóján: nagyon szerényen álltál a Köztársaság mozi vetítővászna előtt, a kollégáid között.

Nem tudtam, oda tartozom-e valójában. Akkor este persze oda tartoztam, hiszen az a filmről és az alkotókról szólt. De tényleg kicsit úgy éreztem magam, mint az első napon az iskolában.

Meg tudnád szokni ezt az érzést?

Valamennyire biztosan, de abban is biztos vagyok, hogy a huszadik filmem bemutatója után is úgy állnék ki, hogy lenne bennem szorongás: vajon tetszett-e a közönségnek. És biztosan bennem lenne az is, hogy én még változtatnék rajta, hiszen mint színpadi színész, még mindig nem tudok a filmre kész termékként tekinteni. Ezért gondolom, hogy nem tud az ember büszkén odaállni, hogy na, ez igen, ezt én csináltam! De voltak ott nagyon jó emberek. Ez a forgatás is remek hangulatban, jó társasággal zajlott. Például az operatőr, Florin Mihăilescu aranyember, Maia Morgenstern pedig teljesen elbűvölt.

Maia Morgenstern azelőtt forgatta Mel Gibsonnal a Passiót. Rád is valami ilyesmi vár?

Én már kaptam egy nagyon szép ajándékot, bár a film nem jött össze, de a találkozás és a próbafelvétel Coppolával valódi ajándék volt. Az történt, hogy egy reggel megcsörrent a telefonom. Talán el lehet képzelni a pillanatot, amikor egy hang azt mondja: jó reggelt kívánok, én Francis Ford Coppola romániai asszisztense vagyok, és Coppola úr szeretne holnap találkozni Önnel egy beszélgetés erejéig. Én kinyomtam a telefont, tudván, hogy a színészek szokták egymást ilyesmikkel ugratni. Persze, ha előző este néztem volna a híradót, akkor tudtam volna, hogy Coppola tényleg ide érkezett castingolni. Így viszont nyugodtan visszafeküdtem aludni, de öt perc múlva újra csörgött a telefonom, és megismétlődött a szöveg. Erre azt feleltem, hogy rendben, bár nekem este eladásom van, utána pedig próbám, de aztán hajnalban felülhetek a vonatra, és elmehetek. A hölgy lelkendezett, hogy nagyon jó, Coppola úr még itt van két napig, és akkor holnap várnak. Így történt, hogy másnap délben ott voltam, és találkoztam Coppolával, aki egy végtelenül kedves, nyugodt ember. Remekül elbeszélgettünk, meséltem neki magamról, hiszen ő csak egy fotót látott rólam egy adatbázisban. A történetnek az a legszebb része, hogy nekem estére vissza kellett érnem próbára Kolozsvárra, de nem érkezett meg a férfi színész, akivel össze kellett volna próbálni a jelenetet. Mondtam, hogy nem baj, majd telefonálok, hogy nem jövök vissza próbára, hanem megyek inkább a reggeli vonattal. Akkor Coppola odajött hozzám, kérdezte, hogy mikor indul a vonatom. Amikor kiderült, hogy hamarosan indulnom kellene, azt kérdezte: ha tudom a szöveget, nem bánnám-e nagyon, ha ő végszavazna nekem a kamera mögül. Szóval, így történt az a nem mindennapi dolog, hogy Coppola végszavazott nekem.

Mi a történet vége?

Úgy éreztem, nagyon jó, hogy találkozhattam vele. Hazautaztam, és tudtam, hogy számomra itt véget ért a dolog. Egy Romániából származó német színésznő kapta meg a szerepet. Én ajándékként fogom fel ezt a találkozást.

Az Uniter-díj mit hozott még a már említett filmszerepen kívül?

Abban a pillanatban nagyon sok örömet és energiát, másnap pedig a félelmet, hogy mi lesz ezután. Hiszen ezzel nagyon feltették a mércét. Én csak dolgoztam és játszottam, és a befektetett energia megtérült. De ennek a jövőben is meg kellett felelnem, hiszen ez a legrangosabb romániai elismerés, amit egy színész megkaphat. De úgy alakult, hogy utána jött a Faustusból Mefisztófilis szerepe, amit nagyon szerettem, és nagyon szép előadásnak és jó munkának tartok, és akkor már egy picit szűnt a félelmem. A második Uniter-jelölés pedig már hab volt a tortán. Akkor már úgy utaztam fel, hogy nem kell ezt nekem megkapnom, mert már maga a jelölés is hatalmas dolog, főként két olyan nagy színésznővel egy kategóriában, mint Coca Blos és Valeria Seciu: ez szinte túltesz magán a díjon is.

Sokszor elmondtad már, hogy jól érzed magad Kolozsváron.

Nagyon jó a hangulat a színházban. És itt találtam rá a kis családomra is, amely hamarosan bővülni fog, tehát minden jól alakult. Úgy gondolom, a legjobb helyen vagyok, ahol színészként lehetek.

Mennyi kiesést tervezel szülés után?

Nem tervezek előre. Úgy gondolom, hogy amikor már megismerkedek a kisbabámmal, összeszokunk, és minden beáll majd egy normális rendbe, akkor vissza lehet térni valami szép munkával. Ez majd kialakul, természetes módon.

Magyarországon már nagyon bevett szokás, és egyre inkább terjed nálunk is a színészek körében, hogy egy idő után megjelennek a tévében, rádióban. Téged vonz ez?

Most nem, de azért nekem is van tévés múltam: tizenegyedikes koromban bemondó voltam az aradi televízióban, aztán szerkesztőként is dolgoztam, és nagyon szerettem. Most viszont nem tudom magamat ilyen helyzetben elképzelni. Annyira jó a színpadon, hogy egyelőre nem vágyom másra.