G. M. Barrie talán éppen egy olyan szikrázó téli estén ismerkedett meg az öt árva Davis gyerekkel, mint amilyen az a legendás éjszaka volt Londonban, mikor egy kisfiú... De hogy szavam elé ne vágjak, Barrie már sikeres írónak számított, amikor örökbe fogadta a fivéreket, akik aztán a Pán Pétert ihlették.
Az örök fiú kalandjai elvarázsolták a közönséget a színpadon és a regény lapjain egyaránt, az író pedig még sokáig dolgozgatott művén, mind csodálatosabbá alakítva, finomítva a mesét, ami nemcsak valamennyi gyerek vágyait rejti magában, hanem a felnőttek nosztalgiáját is a tiszta, ártatlan és gondtalan gyermekkor iránt.
Wendy Darling álma az volt, hogy kalóz lehessen, s míg ez be nem teljesült, esténkét véresebbnél izgalmasabb történeteket mesélt két öccsének. Egyikük sem sejtette, hogy a nyitott ablaknál valaki más is szájtátva hallgatta a kalandokat egészen addig, míg egy éjszaka Nana, a család kutyája (és a gyerekek dadája) el nem csípte a leskelődő árnyékát, így Wendy egyszer csak arra ébredt, hogy egy levelekbe öltözött kisfiú sírdogál az ágya lábánál. Ó volt Pán Péter, az örök gyerek, aki Sehol Szigeten él az Elveszett Fiúkkal, tündérek, indiánok és sellők között, akinek a kalózok nagy ellenségei, s köztük is Hook kapitány a legnagyobb. Wendy még aznap éjszaka útra kelt öccseivel Pán Péter birodalmába, ahol nem kellett tartania apja hirtelen szigorától, de főleg nem Milicent néni szándékától, hogy belőle felnőtt hölgyet faragjon.
Wendy és Pán Péter meséjére a Disney figyelt fel először az ötvenes évek elején, s elkészítette máig népszerű, klasszikus rajzfilmjét. Hosszú idő után pedig Steven Spielberg forgatott filmet a regény nyomán, feltételezve, hogy Péter mégis csak felnőtt egyszer, sőt családja is lett, gyerekeit viszont elrabolta a bosszúszomjas Hook. Míg azonban az első változatban egy tündér-gyerek rajzfilmfigura a főhős, a másodikban pedig a kissé pocakos Robin Williams bolondozik, P. J. Hogan filmjében hús-vér, eleven kisfiú tör borsot a kalózok orra alá.
Jeremy Sumpter a legpimaszabb, legtenyérbemászóbb és egyben legbájosabb kisfiú, aki valaha a vásznon szerepelt! Tökéletes Pán Péter. Árad belőle a felhőtlen jókedv, a kalandvágy, az életöröm és nem utolsó sorban: a tehetség. A fiú ugyanis meghökkentően jó színész. Egy arcrezdüléssel túltesz Macaulay Culkin bármely alakításán, és legalább olyan erőteljes (bár egészen más) kisugárzással és színészi képességekkel rendelkezik, mint az eddig már komoly elismerésekben részesült Haley Joel Osment. A Wendyt alakító, gyakorlatilag a semmiből előbukkant Rachel Hurd-Wood Jeremy Sumpter méltó társa a keserédes történetben, mely felnőtté válásról és az első szerelem fájdalmas és egyszerre gyönyörű rezdüléseiről szól. A két gyerekszínész mellett a legutóbbi Harry Potter-film főgonosza, Jason Isaacs „viszi a filmet". A színdarabváltozat hagyományaihoz hűen ő alakítja a Darling gyerekek édesapját és a már-már nárcisztikusan hiú Hook kapitányt is. Egyszerre sebezhető, ügyefogyott, erőteljes, velejéig gonosz, magányos és elbűvölő.
Hármuk játékát foglalja érzékenyen keretbe Donald McAlpine operatőri munkája. A néhol már-már veszélyesen a giccs határát súroló képek vagy látványosan műtermi felvételek más filmnek kifejezetten a kárára váltak volna, McAlpine viszont mindezeket olyan egységes (részben digitális) látványvilággá gyúrja össze, mely tökéletesen illeszkedik a mesés, érzelmes történethez, s melyet igazán csak egy szó írhat le: varázslatos.
P. J. Hogan eddig nemigen tűnt ki filmjeivel (Muriel esküvője, Álljon meg a nászmenet!), most azonban valóban szerencsés és ügyes kézzel nyúlt egy olyan történethez, melyen az utóbbi száz évben generációk nőttek fel. A Pán Péter a képzeletnek és valóságnak a gyerekek számára elmosódó határán játszódik, és emlékeztet arra, milyen érzés volt őszintén kimondani: „hiszek, hiszek, hiszek a tündérekben!"
