Anthony Hopkins borostyánnal benőtt konyhakertben, lompos macskák között fel-alázik, a bajsza alatt röhejes bölcsességeket mormol, néha még káromkodós démonokat is űzöget, fegyverhordozó gyanánt pedig bezsákol egy metroszexuális küllemű, ingatag papjelöltet. Nagyjából ennyi történik Mikael Håfström ördögűzős filmjében, A rítusban, amely belesüpped a műfaj szakállas sablonjaiba, még mielőtt elkezdődne. Agyolvasztó fércthriller azoknak, akik átaludták az elmúlt 40 évet.
Mikael Håfström csillaga a sokak által elismert Könyörtelenek óta csak zuhan. Az elmúlt évtized közepén a skandináv direktor is begerjedt az álomgyár füstfelhői mögül szállingózó pénzszagra, és mostanság már onnan ontja egyéniséget nélkülöző bérmunkáit (Kisiklottak, 1408, Shanghai). Aktuális filmje, A rítus sajnálatos módon már témaválasztásával is kockáztatja a bukást, ugyanis az ördögűzős thriller ma már sem tematikailag, sem formanyelvileg nem képes újdonsággal szolgálni: szép kiállítású iparosmozitól (Ördögűzés Emily Rose üdvéért) germán drámán (Requiem egy lányért) keresztül arcátlan trashfilmig (A túlvilág szülötte) csupa érdektelen darab születik a szubzsáner berkeiben. Azonkívül Håfström már a rokon műfajú 1408 kapcsán is bebizonyította, hogy mennyire nem ért a rémületkeltés művészetéhez: tarkabarka látványtervvel és dinamikus vágásokkal próbálta meg elkendőzni hiányosságait. Ez tulajdonképpen sikerült is neki, és a misztikus thriller fantáziátlan, ámde érzékkiszolgáló képkavalkádként végezte be. A rítussal az elkanászodott alkotónak már nem volt ekkora szerencséje.
Főhősünk egy hitehagyott papnövendék, Michael (Colin O’Donoughe), akit egy szörnyűséges esemény visszatérít hivatásához, és feljebbvalója tanácsára Rómába utazik, hogy az ördögűzés helyi szaktekintélyénél, Lucas atyánál (Anthony Hopkins) gyakornokoskodjon. Az idős lelkész éppen egy terhes lányba költözött démonnal viaskodik, és hamar kiderül, hogy a szellem makacsabb az átlagnál. Michael – annak ellenére, hogy még mindig súlyos kételyek gyötrik személyes hitét illetően – összefog öreg kollégájával, és együtt erednek az átokfajzat nyomába.
Eddig a bágyasztó történet, amelyben egyetlen míves fordulat, eredeti mozzanat sincs: az egész olyan, mintha egy mázsás közhelygyűjteményből lenne vászonra diktálva. A narratíva gerincét adó oknyomozásban már megszületésük idején is ordas sablonoknak számító motívumsorok ismétlődnek. Az egész cselekmény egy felvizezett allegóriára van kifuttatva, amely a hit törhetetlen hatalmát dicsőíti, ehhez igazodnak a parabolikus mellékzöngéjű dialógusok is, amik többnyire inkább kínos trivialitások maradnak. Sajnálatos, hogy a még hetvenen felül is zseniális Anthony Hopkinsnak a legostobább tételmondatokat adják a szájába („Az, hogy nem hiszel az ördögben, nem véd meg tőle”), és nagyjából minden második sorban elmondja valaki komor hangon, hogy gyarló szívvel nem lehet hadakozni az aljas pokolfajzatokkal.
Sokfelé lehetett hallani, hogy ebben a filmben tényleg úgy mutatják be az ördögűzési metódust, ahogy az a valóságban is zajlik. Ha ez tényleg így van, a realizmus utáni szomjú vágy nevetséges jelenetsorokat teremtett, amelyek nyomán végül „unintentional comedy” kerekedik A rítusból. Amikor a rituálé kellős közepén megcsörren Hopkins mobiltelefonja, amikor ugyanő lecsapja a babáját megáldatni akaró kislányt, vagy amikor a satuba fogott démon sarki fűszeresként kezd szitkozódni, akkor – bár a szituációk óhatatlanul is a valószerűség tükrözésének igényével íródhattak – már végképp lőttek a komor hangulatnak, sőt, a második félidőtől kizárólag az akut röhögőgörcs reményével érdemes ülni a filmen. A logikai ellentmondások csak tetézik a helyzetet. Bizonyos kulcsjelenetek (a baleset a nyitányban, a látogatás a démonoktól űzött kisgyereknél, a kórházi mizéria, és természetesen a végső csörte Hopkins lelkéért) önmagukban is csak odamaszatolt zagyvaságok, feltűnőbb baklövés viszont, hogy az elméletileg hónapokig, sőt, évekig is elhúzódható ördögűzést a végén Michael öt perc alatt lezavarja. A feloldozást pedig természetesen egy megríkató fejlemény hozza el: ifjú hősünk újra megleli hitét Istenben – s már jöhet is a lágy római napfelkeltében és vidám pacsirtaszóban úszó, magvas tanulságokkal szolgáló zárókép.
Mindezek után a vékonyka karakterkészlet szinte már bocsánatos bűnnek tűnik. A reverendás duó egyenesen Az ördögűzőből lett átemelve, azzal a jelentős különbséggel, hogy itt mindkét karakter teljesen lélektelen. A bamba O’Donoghue sosem lesz Richard Chamberlain – szűzlányos vajúdásai az első pillanattól az utolsóig papírízűek, csak a színészmesterséget gyalázza azzal, amit művel. Anthony Hopkins ellenben még így is képes néha kiragyogni a hozzá méltatlan környezetből, persze csak azon ritka alkalmakkor, amikor áldoznak rá egy jól megkomponált közelképet. Ámde nemes arca ezúttal nem tükröz mélyről jövő érzelmeket, és jobbára bábként kényszerül végigzötyögni a maga szűk félóráját. Sajnos tendencia, hogy neki és generációjának az álomgyár tollkoptatói mennyire nem tudnak (vagy nem akarnak) szerepet írni. A kortárs filmtermésben ez a probléma mostanság egyre feltűnőbben kezd visszaütni. Hopkins ellenben zseni maradt, korunk legnagyobb színészeinek egyike, de a nemzedékében már eddig is sok áldozatot szedett lustasági (és pénzéhségi) kór kezdi őt is lerántani a lábáról.
Az alkotók bicskája természetesen beletörik a feladatba. Instant sokkeffektekkel, alulexponált, zuhogó esőben áztatott félközelikkel és színpadias mélyhegedűvel próbálja hangulatba hozni a nézőit, de a látványos eszközök ezúttal nem bizonyulnak elegendő pótszernek. Róma történelmi belvárosának üde látképei pedig kedveznek ugyan a szemnek, de mennyiségük elenyésző, így érdemben nem befolyásolják az esztétikai összképet. A rítus így csupán egy primitív iparosmunka: nem a komoly borzongatás, hanem a pőre technika ördöge teszi tiszteletét benne. Håfström pedig, aki igencsak ügyetlen szakmunkássá prostituálódott, jobban tenné, ha először saját démonaitól szabadulna meg, és csak aztán fordulna hasonló témák felé.
