Sok filmrajongó kaphatott a szívéhez, amikor felröppent a hír, hogy Let Me In címmel amerikai remake készül Tomas Alfredson rekordidő alatt kultikussá vált svéd vámpírfilmjéből, az Engedj be!-ből. A pánik jogos volt, hisz olyan még nem fordult elő, hogy amerikai remake jobban sikerüljön európai eredetijénél. A trónfosztás ezúttal sem jött össze, de Matt Reeves író-rendező nagyon közel járt hozzá.
Nem volt rá sok esély, hogy az Engedj be! megússza remake nélkül. Miközben persze amerikai filmeket is dolgoznak újra világszerte, a folyamat inkább fordítva valószerű, jópár európai vagy ázsiai közönségsikernek készül (egy-egy kivételt leszámítva) gyengécske US-verziója. A John Ajvide Lindqvist regényén alapuló Engedj be!-t azonban elsősorban nem is zajos kritikai- és közönségsikere tette vonzóvá az amerikai producerek számára, hanem az, hogy vámpírfilmről van szó. A tévében nagyban fut a Vámpírnaplók és a megunhatatlan True Blood, a moziknak viszont a fáradó Alkonyat-saga mellé elkelt némi vérfrissítés, így nem csoda, hogy az Engedj be! remake-jogaira azonnal ráharaptak. Érkeztek azért biztató hírek is: a korábbi amerikai remake-eket általában motiválatlan, karrier-öngyilkos hajlamú iparosok vállalták, akik rosszabb esetben az eredeti filmek újat már csak büszkeségből sem mutató szerzői közül kerültek ki, de az Engedj be! a feltörekvő Matt Reeveshez került, aki korábban sikerrel abszolválta a Godzilla sztoriját az Ideglelés – The Blair Witch Project elbeszélésmódjával ötvöző Cloverfieldet. A gyártó stúdió személyében pedig a hosszú vámpírálomból ébredő Hammert köszönthetjük, aminek profiljához tökéletesen passzol e régimódi (ahogy a címből is kiderül, itt még a beinvitálás elavult kliséje is megvan) vámpírtörténet.
Reeves egyszerre vette alapul a svéd filmet és annak (még kiválóbb) regényeredetijét, de a történet fő vonalát illetően az előbbit követte. A helyszín immár a 80-as évek Új-Mexikója, ám hősünk ezúttal is egy problémás serdülő, aki született lúzernek számít az iskolában, amíg egy nap meg nem ismerkedik a szomszéd lánnyal, aki apjával együtt újonnan költözött a környékre. Rövidesen kiderül, hogy egyikük sem az, akinek látszik, miközben a városban bizarrabbnál bizarrabb gyilkosságok történnek. Lindqvist és Alfredson sztorija első látásra ugyan ponyvának tűnik, ezzel szemben az Engedj be! korunk legszebb, gyerekeknek semmi esetre sem ajánlott sötét tündérmeséje volt.
Az amerikaiak interkontinentális remake-jei általában mainstreamebb (a kevésbé jóindulatúak szerint „for dummies”, azaz butított) verziók, ami elsősorban a cselekmény és a karakterek egyszerűsítésében, a zsáneresedésben, a látvány- és hatáselemek felturbózásában érhető tetten. Ezek mind jellemzőek Let Me In-re is, viszont amerikanizált sorstársainál jóval kisebb mértékben. Reeves hű adaptációt készített, a svéd film nagyját kotta szerint forgatta újra, de apró újításai miatt sem nevezhető tipikus jenki remake-nek. Néhány változtatás borítékolható volt: kimaradt például a svéd film leginkább zavarba ejtő snittje, ami felfedi a vámpírlány igazi identitását, a karakter így kvázi kasztráción esett át. Főleg emiatt kihagyott ziccer a Let Me In: mivel a regény fabulájából rengeteg érdekesség (például a lány háttértörténete) nem került bele a svéd filmbe, Reeves részéről ésszerű döntés lett volna regényhű adaptációt készíteni, de ehelyett Alfredson filmjét követve redukálta tovább a cselekményt.
Vannak azonban konstruktív újítások is. Reeves protagonistája távcsővel kémleli meglehetősen romlott szomszédait, amiről az Amerikai szépség ugorhat be, ennek társadalomkritikája pedig tökéletesen illik a film hangulatához, így jobban át tudjuk érezni, hogy milyen életre mond nemet hősünk. Míg a regényben az „apa” antagonisztikus pedofil, a svéd filmben pedig jelentéktelen szolga, e verzióban már a vámpírlány kiöregedett gyerekszerelme, ami megelőlegezi hőseink nem túl fényes jövőjét is, ezzel fokozva a komor tónust.
Újításai alapján nehéz eldönteni, Reeves vajon a fősodorbeli történetmesélés íratlan szabályaival akart-e szembefordulni, hogy átmentse az eredeti film hangulatát, vagy csupán öncélúan bonyolít túl egy szimpla iparosmelót. Innovációi és konformitása nagyjából ellensúlyozzák egymást, a Let Me In így csak egy hajszállal gyengébb alapfilmjénél, eredetiségéért viszont már nem lehet megdicsérni. Olyan filmélmény, mintha az Engedj be!-t néznénk újra, pont annyi újdonsággal, hogy megint érdekes legyen.