Nem tudom, hogy van-e a történelem kerekének a küllői között még egy olyan felkapott, évente fényezett, mint a holokauszt. Nem blaszfémiából, de kérdem én: a nagyüzemi emberirtásnál mediatizáltabb tettet követett-e el az emberiség? Számtalan irodalmi alkotás, azok celluloid-klónjai, festmény, szobor stb. utal a 20. század eme rémtettére. Csakhogy legtöbbjük sablonelemekből áll.
Persze az alkotók alázatos ábrázattal adnak interjút, azzal a szent meggyőződéssel, hogy munkájukkal méltó emléket állítottak a zsidóüldözések áldozatainak. A cél nemes, az eszközöket azonban, úgy vélem, meg lehetne válogatni. Ezek a gondolatok a legfrissebb celluloid-megemlékezés, Mark Herman A csíkos pizsamás fiú című filmjének közepe táján fogalmazódtak meg bennem.
A film valósággal feldühített a másfél órás játékidő végére, és nem (csak) azért, mert spanyol szinkronnal kellett megnéznem egy németes filmet. Nem tudom minek képzel minket Herman úr, de a szájbarágós filmcím, és a még szájbarágósabb filmplakát láttán talán még a hatodikos diákjaim is felháborodnának. Aztán ott van az alapszituáció (gyerek szemszögéből ábrázolt népirtás), amelyet már jópárszor felhasznált a filmipar (lásd Sorstalanság, Az élet szép); persze a direktor úr csavart egyet a dolgon, és nem egy zsidó, hanem egy német kisgyerek szemén keresztül láttat. Nagy dolog, főleg ha figyelembe vesszük Robert Merle Mesterségem a halál című művét, melynek hőse egy német katona, Rudolf Lang.
De nézzük, mi is vetül konkrétan a vászonra. Az irodalombarátok sejthetik, hiszen a film John Boyle azonos című bestsellerének az adaptációja. A történet főhőse a nyolcéves Bruno, aki gondtalanul éli gyermekkorát Berlinben, míg egy nap szeretett és tisztelt SS-tiszt édesapja egy fontos állást nem kap (egy koncentrációs tábor vezetését), ami miatt vidékre kell költözniük. Brunonak hiányoznak a régi játszópajtások, és gyermeki kíváncsiságtól fűtve felfedezőútra indul, felderíteni, mi van rideg villájuk környékén. Persze rábukkan a koncentrációs táborra: a farmra, ahol a csíkos pizsamás emberek vannak (a „két világ”, a fakó tábor, és a színes, erdős-patakos „édenkert” szembenállása – melyre olcsó, de találó képekkel játszik rá az operatőr – jogosan juttatja eszünkbe a La zona című alkotást). A szögesdrót túloldalán egy vele egyidős fiú ül, Shmuel, akivel összebarátkozik. Bruno értetlenül áll a szögesdrót mellett, nem érti azt a világot. Nővére sikeresen átesett a náci agymosáson, ő világosítja fel: akik a kerítés túloldalán vannak, zsidók, és ott a helyük. Egy náci propagandafilm hatására – amit az elfogult édesapa néz meg a munkatársaival, és Bruno csak titokban figyel – azonban hősünk elhatározza, hogy bemegy a szögesdrót által leképezett és körülhatárolt másik világba, hisz az is (ugyanolyan) természetes, mint az ő világa. A végeredményt, gondolom mindenki sejti már.
Mint már említettem, az egyszerű történet még egyszerűbb képi világgal van tálalva. A giccses beállításoktól a művészfilmekre hajazó motívumokig szinte minden van a palettán. Mi több, a közösségi tragédia családi drámával lett fűszerezve. A film mondhatni egyetlen érdekessége, pozitívuma az a mód, ahogyan a kisgyerek viszonyul a pizsamás szolgálójukhoz, Shmuel barátjához, illetve a náci talpnyalókhoz, akik frusztrációikat, elfojtott indulataikat a kiszolgáltatott helyzetű zsidókon élik ki – ám ezen nem annyira a filmbarátok, mint inkább az önjelölt pszichológusok csámcsoghatnak.
Mindezek ellenére azonban biztos vagyok abban, hogy van, lesz olyan néző, akinek – hogyúgymondjam – bejön ez a film. A felszíne valóban olyan: megkapó. De ha a nézés mellett/helyett látni is próbálunk, rájövünk, hogy szép lassan, komótosan átvernek minket. Talán ha a megszokott, standard klisék mellett/helyett újakkal operált volna a direktor, maradandóbb lett volna a csíkos pizsamás fiú története. Így csak egy silány, lebutított holokausztverzió. De nyugalom, biztos lesz jövőre frissítés hozzá.
