A francia-belga-spanyol koprodukcióban gyártott Josep a francia Aurel művésznevű (hivatalosan Aurélien Froment) karikaturista és képregényíró első egész estés rendezése. A rajzfilmet eredetileg a 2020-as Cannes-i Filmfesztiválon mutatták be, a magyar közönség pedig online láthatta először a 2021-es MyFrenchFilmFestival keretében, végül az Anilogue is műsorára tűzte, immár a mozivásznat is meghódítva. A film 2020-ban elnyerte az Európai Filmdíjat, illetve 2021-ben a legjobb rajzfilmnek járó César-díjat is, mindkét versenyben lekörözve a szintén az Anilogue-on bemutatkozó Calamityt.
A francia Les Films d'Ici Méditerranée stúdió gondozásában készült életrajzi-történelmi dráma Josep Bartolí i Guiu 20. századi katalán festő, karikaturista és író történetét meséli el, a La Retirada, a nagy „visszavonulás” idején. A kifejezés a spanyol polgárháború indukálta menekülthullámot takarja, amikor is spanyol köztársaságpárti katonák és civilek százezrei kerestek menedéket a Pireneusokon átkelve a szomszédos Franciaországban, miután Francisco Franco és szövetségesei 1939 elején elfoglalták Katalóniát. A menekülteket a francia kormány nem utasította ki az országból, azonban koncentrációs táborokban helyezte el őket, embertelen körülmények, szögesdrótkerítés és agresszív őrök gyűrűjében, mindezt a „szabadság, egyenlőség, testvériség” hazájában. A hevenyészett táborok környékén azért időről időre az emberség szikrái is felragyogtak, ahogy a film fiktív mesélője is tanúsítja; esténként pedig a halál, a nyomor és a kegyetlenség talaján kivirágzott a száműzetés kultúrája, hiszen a fasiszta rémuralom számos értelmiségit és művészt is hazája hátrahagyására késztetett.
A baloldali Josep Bartolí is Franco diktatúrája elől menekülve hagyta el Spanyolországot, és Franco haláláig nem is tért vissza oda. A háborúban vesztette el terhes menyasszonyát, és bár később kétszer is megnősült, sosem lett apa. A francia koncentrációs táborokban készített groteszk grafikáit 1944-ben, Mexikóban publikálta először, és itt ismerkedett meg Diego Riverával és feleségével, Frida Kahlóval is, akivel néhány évig titkos, szenvedélyes viszonyt folytatott. (Mexikó ekkoriban tárt karokkal fogadta a politikai menekülteket; ekkorra Kahlo korábbi szeretője, Trockij már halott, de a falak még őrzik az első merénylet nyomait). Az elbeszélés a francia határra történő megérkezéssel indul, bemutatja a táborokban uralkodó brutális viszonyokat a spanyol migránsok, a francia csendőrök és civilek, valamint a francia gyarmatokról kirendelt fekete bőrű katonák háromszögében, végül egészen Mexikóig követi főhőseit, akik az emigrációban szolgálják tovább az ellenállás ügyét.
Az akkor harmincéves Aurel – aki mindig is vonzódott a spanyol kultúrához – 2010-ben, a La Retirada című kiadvány révén került kapcsolatba és esett szerelembe Bartolí művészetével, amelyet a festő unokaöccse, a fotóriporter George jelentetett meg Bartolí rajzaival illusztrálva. Josep fivére, George apja – ahogy sok más spanyol menekült – véglegesen Dél-Franciaországban telepedett le, míg Josepet számos, regénybe illő szökést követően végül New York-ig sodorta az élet, ahol az absztrakt expresszionista Jackson Pollock, Mark Rothko és Willem De Kooning köreihez csatlakozott, ám ő maga nem állított ki, inkább illusztrátorként és díszlettervezőként kereste kenyerét. Aurel és George közös erőfeszítéseinek hála azonban Bartolí mindaddig nagyrészt magánkézben lévő művészeti hagyatéka, a filmpremierrel egyidejűleg, az egykori tábor helyén létesített Rivesaltes Múzeumban talált otthonra, egy nagyszabású kiállítás keretében.
Az animált életrajzban, melyet a francia Jean-Louis Milesi dolgozott forgatókönyvvé, nemcsak Bartolí eredeti rajzai elevenednek meg, hanem Kahlóval folytatott levelezése is. Kahlo mondatait a híres katalán énekes-dalszerző Sílvia Pérez Cruz szólaltatja meg a filmben, aki egyúttal a tradicionális flamenco gyökerű, érzelmes-fájdalmas soundtracket is jegyzi.
A film keretéül a perpignani táborban egykoron csendőrként szolgáló idős, haldokló Serge tizenéves unokájához, Valentinhez intézett visszaemlékezése szolgál, amely a film vizuális világát is nagyban meghatározza. A flashback-képeket a limitált palettájú, szürkés, akvarelles tónusok és a karikaturisztikus-képregényes stílus uralják, ahogy maga Bartolí is nagyrészt kerülte a színeket a munkáiban, míg a modern korban játszódó jeleneteket jóval puhább vonalak, színek és fények jellemzik.
Az idő múlását nagyrészt állóképek sorozatából rekonstruálhatjuk, melyeknek csak a kontúrok reszketése ad némi dinamikát. Ez a technika kettő célt szolgál: egyrészt a főhős és a rendező által is képviselt illusztrátori szakma előtt tiszteleg, másrészt az emberi elme és emlékezet sajátos működését szemlélteti, amely csupán pontszerű, töredékes képeket tárol, de elsatírozza a kontextust, az események közötti kapcsolatokat. A film különlegessége, hogy minden egyes ecsetvonás a rendező saját keze munkája: Aurel beszkennelt rajzait a többek közt a Klausban is alkalmazott Hoodoo nevű szoftverrel keltették életre az animátorok. A Bartolí grafikáiból kibomló, hol erőszakos, hol erotikus képek nyersek, kendőzetlenek és igen felkavaróak, habár sokszor csupán a baljós hangokból tudunk következtetni a történésekre.
A film a második világháború és a fasiszta hatalomátvétel egy kevéssé dokumentált momentumát eleveníti fel, ezért a történelmi háttér ismerete nélkül kissé nehézkes követni az eseményeket. Mindezt pedig tovább nehezíti az elbeszélő ingatag memóriája, amit már megkoptatott az idő (szép analógia a történelmi-művészi emlékezetre), valamint a közbeiktatott politikai-etikai eszmefuttatások, amelyek írásban valószínűleg jobban érvényesülnének. Serge és Valentin alakjában megtestesül a katalán George Bartolí, a francia Aurel és az ezerarcú utókor is. A sokszoros áttételen keresztül pedig Bartolí figurája kissé elhalványodik, de egyúttal kiszélesednek az értelmezési-azonosulási lehetőségek keretei: a film a két idősík között váltakozva a jelenkorba örökíti át a kollektív történelmi bűntudatot és megbékélést.
A Josep hiánypótló munkának tekinthető, mind Bartolí művészete és élettörténete, mind a La Retirada emlékének ápolásában játszott szerepéért. Az elsőfilmes Aurel hatalmas fába vágta a fejszéjét, de a tízéves munkafolyamat meghozta gyümölcsét: egy rendkívül személyes és komplex filmmel ajándékozta meg a közönséget, amely hosszú időre belefészkeli magát az ember gondolataiba.
