Az amerikai fogyasztói társadalomra szabott Miley Cyrus-film sikerrel bizonyítja, hogy igenis létezik a tökéletes horror, viszont a műfaji önjelölése egy dologban változott: az ijesztés csak és kimondottan a nézőben érhető nyomon, hiszen az alkotói szándék alpári hozzáállása túl messze áll ettől. A következő sorok szóljanak arról, hogy miféleképpen szülhette meg a Lisa Azuelos nevet büszkén viselő filmrendező az emberiség elrettentően tökéletes antireklámját alig két órás terjedelemben.
Eszem ágában sem lenne újra kihívni vagy megszólni a fogyasztó amerika (sic!) mű- és hamis anyagát, pedig igazság szerint a LOL című film nyersanyagának rituális elégetésekor az első sorban örvendeznék a lángoknak. Az egyetlen, de mindent felülíró vádam a következő: az emberi természet tudatlan műanyagba csomagolása az igényesebb nézőkre nézve egyszerűen rágalmazó. Miley Cyrust és a baráti körét leszámítva ez a film mindenkinek jó mély sebet fog hasítani az intellektusán, de azért szíves engedélyetekkel levezetném, hogy a kabaré honnantól is csap át igazi, zamatos horrorba.
LOL igazából egy lány, Lola, aki alig látszik ki az őt körülvevő okostelefonhalomból és online várja az igazolást egy iskolás rockegyüttes szépfiújától a szerelemre. A srác vállaltan buta, rossz jegyekkel állít haza mindig, de legalább gitáros. Lola anyja egy válás után újra „összekavar” a volt férjével, de Lola időben jelzi, hogy ez „nagyon tré ám”. Elég ramatyul sül el végül a dolog, hiszen Kyle (a gitáros online barát, Lola első igazi szerelme) látszólag összekavar egy másik trendi bigével a suliból. Szerencsére mindez csak a látszat, mert igazából csak LOL érti félre az egészet. Ja, és a film alatt el kéne Párizsba utazni, mert az egy annyira frankó hely, habár Amerika szerint ez tele van bárányokkal és mindenhol olajlámpákkal világítanak. Ez. Mind. Így. Egy filmben.
Lehet idióta cselekményszálnak tűnik, de álljunk meg egy pillanatra. Egy jó horror gyakorta egyszerű történetmesélési képletre épít. Van egy lány, egy fiú, egy anya, mindegyikük nyakig a rossz viszonyokban. A film leleményes tétje mindezen kapcsolatok helyreállítása, a rettenet egy óra negyven percig tartó égisze alatt. Tudna valaki annál ijesztőbbet elképzelni, minthogy mi műanyagba csomagolt entitások vagyunk, akik teljesen kiszolgáltatottak az okostelefonjaiknak, a trendi ruháiknak, és a telefonon bejövő üzeneteiknek? Vagy hogy egyáltalán valaki „unfriendelte” Lolát Facebookon? Nincs annál félelmetesebb, mint a jelen korban egymás avatarjaival és mások avatarjának tükrén keresztül élni. A felszínen. Bárcsak lett volna ez a film egy apró kiszólás az online korosztályoknak, de ilyen magas tartalmaknak helye sincs egy Lisa Azuelos-opuszban. Na és egy olyan filmet ugyan ki pénzelne?
A LOL zseniális ellenkampánya az emberiségnek, mivel tökéletesre élezi azt a felfogást, ami szerint fontosabb az önképünknél a mások által kialakított kép rólunk. Különdíjat ér az a gondolat, miszerint Franciaország földművelésből él meg, illetve egy Down-kóros beteg köszönése „biztosan a franciákra jellemző”. Hosszú montázsban veszekedik minden tini a szüleivel, és mindevvel a film sajnos a tehetetlen, értékektől mentesült, médiával agymosott fiatalok önállóságát propagálja egy olyan anyagias és alaptalan lázadással, ami még elrettentő példának is túlságosan otromba volna.
A filmet minden áron kötelező kerülni, szégyene a kicsivel jobb francia eredetinek, ami ugyancsak felejthető – de legalább egy vígjátékos próbálkozásnak azért megmarad.
